Szeptember 2-án egy gyors (metrón befejezett) reggelivel indítottunk, majd megirányoztuk Queens-t, mert a motort ott tudtuk felvenni. Ehhez kisebb akadályokat kellett leküzdenünk, mint például végigvonszolni az összes cuccot fél Manhattanen. A metrókban ismeretlen a mozgólépcső, de cserébe jó mélyen mennek a szerelvények (nem kéregvasút ugyebár), így jó sok lépcső van. No meg Penn Station-ön át kellett szállni a megfelelő vasútra. De mindent hiba nélkül teljesítettünk. Mikor odaértünk az Eagle Rider-höz, csak egy srác volt ott, aki a motorjára várt. Mi meg nem találtuk a kiszemelt járgányt. Nem veszik véresen komolyan a dolgokat. Aztán előkerült a szarok-bele típusú halál jó fej boltvezető csávó. Közölte velünk, hogy nem csoda, hogy nem találtuk a Yamahánkat, valami baja van, még nem szerelték meg, de van ott két Harley, válasszunk közülük. Mondtuk, hogy jó, de mi nem hiába nem egy Harley-t foglaltunk le, mert mi csóró egyetemisták vagyunk, akik egy szimplább géppel is beérik. Erre mondta a csávó, hogy nem úgy van az, ezt ők cseszerintették el, így ugyanannyiért vihetjük bármelyik Harley-t. Ja, hát az már más. Gyors tanakodás után ráböktünk az egyikre, majd bukót választottunk. Közben előállt a srác egy újabb ötlettel. A hétfői Labor Day (itteni május elseje) miatt csak nekünk kéne kinyitnia a kócerájt, így mi lenne, ha kedden vinnénk vissza a motort. Mi ekkor újból az egyetemista büdzsénkre hivatkoztunk, ő meg arra, hogy ez ismét az ő hülyeségük, tehát semmivel sem kellene többet fizetnünk. Naná, hogy belementünk. A nagy csomagokat is lerakhattuk náluk, csak pár dolog jött velünk az oldaltáskákban. És még a tank is félig volt. Summa summarum minden okunk megvolt az örömre.

Dél körül kigurultunk az üzletből, az aznapi terv Bronx-on és a Finger Lakes vidékén keresztül Buffalo volt. Bronxban hatalmas dugó volt, és a nap is tűzött, de még így is lelkesek voltunk. 50 mérföldenként megálltunk ellenőrizni, hogy a hátsónk megvan-e még, mert érezni nem nagyon éreztük. Meg akkor már feltankoltunk kávéval, ha már értelmes kaja nincsen benzinkutakon (meg amúgy se sok). Ithaca-ban újabb dugóba keveredtünk, mint kiderült egy hatalmas baleset miatt. De így legalább meg tudtuk nézni a várost. Sötétedés után marha gyorsan marha hideg lett, így amink volt, felvettük (Attila az egyik pulcsiját, én meg Attila kabátját), aztán gyors kupaktanácsot tartottunk, amiben segített egy helyi házaspár is, akik végül odaadták a térképüket. Igen, az emberek szó nélkül odajönnek segíteni, és akarnak is segíteni, nem csak fontoskodnak. Valahogy a bizalom náluk más, mint nálunk. Így megtudva az utat száguldoztunk is tovább. Az nem jött össze, hogy Canandaigua városát világosban lássuk, de azért megnéztük, kb. Siófok, így kaptam egy kis otthonfeelinget 3 hónap után. Aztán egyszer csak nagy villogás követett minket, persze rendőrautó volt. Félreálltunk, és türelmesen vártuk, hogy most akkor mi lesz, mivel Attila halkan bevallotta, hogy egy pöppet gyorsabban ment, mint az engedett. A rendőr arca meg a komorról egyből vigyorgósabbra váltott, miután meglátta, hogy a motoron nem két 50 feletti, bőrcuccos, hűdekeményvagyok motoros ül, hanem két fiatal színes cuccokban nagyon megilletődve. Attila rögtön azzal is kezdte, hogy légyszi, lassan beszélj, mert hát minket nem itt rakott le a gólya. Így a büntetésből csak ejnye-bejnye lett a mi érdekünkben, mert sok az őz arrafelé. Újabb (sokadik) pozitív csalódás.

Este 11 fele odaértünk a szeptember 3-ra lefoglalt szállásra, egy próbát azért megér alapon. Megérte, átrakták aznapra, és semmivel sem került többe, ráadásul Business Class szobát kaptunk. Mikor beléptünk, csak ámultunk, mert egész nyáron miniméretű faházakban laktunk, itt meg külön túra volt, ha az ágytól elmentél a fürdőbe. Reggel még szereztünk némi infót a Niagaráról (fő, hogy időben), aztán reggeliztünk 5 perc alatt (fő, hogy egészségesen táplálkozz), és léptünk is tovább. 5 dolcsiért leparkoltuk a motort kb. a bejáratnál, és indultunk is a felfedezőtúránkra. Marha szép, jó ott állni, és csak hallgatni a csobogást, hajózni is jó, de az azért csalódás, hogy így ki/be van építve a turisztok pénzére számítva, és a természetnek ezért nem sok esélye van érvényesülni. És természetesen itt is jó fejek az emberek, minden további nélkül lerakhattuk a cuccunk meg a bukókat, holott rettegnek 9/11 óta.

Innen Washington volt az úti cél, ami nem kis távolság, de Attila szerint simán lenyomjuk. Azért annyira simán nem ment... Előrelátóan a hajón kapott esőkabátainkat elraktuk, mert aznapra esőt ígértek Penszilvániába. Délután 3 fele el is kaptuk az esőt, vagyis ő minket. Először csak egy kisebb zápor volt, félreálltunk, kajáltunk valami szendvicsfélét, és örültünk, hogy már mehetünk is, mert annyira már nem is esik. De esett... Így 10 perc után újabb szünet, ahol a kajálda tulaja lelkesen jött ki velünk beszélgetni, hogy kik vagyunk, mit keresünk itt, hú, Európa, ő volt Hollandiában, milyen jó hely, vissza akar menni. Az átlagember itt ilyen nyitott. Amikor már egészen kitisztult az ég, elindultunk, mert DC még messze volt, az idő meg csak ment. De pár tíz mérföld után újabb kényszerpihenőt kellett tartanunk, ez esetben egy bolt előtt álltunk meg. Itt is jöttek beszélgetni, érdeklődni, kaptunk jó tanácsokat. Pl. nézd meg az előrejelzést, vagy ha már elindultál, de esik, akkor állj félre. Nos, mi megnéztük az időjárást, azért hoztuk el az esőkabátokat, és nekünk csak adott napunk van az útra, így mennünk kell, és épp azért állunk ott, mert esik... Attila felvette a Niagarás esőkabátot, de nekem mondta nagy bölcsen, hogy fölösleges felvennem azt a kék csodát, mert ami vizet kapunk, azt ő kapja csak. Nem kellett sokáig győzködni, kényelmesebb nekem anélkül. De egy idő után fázott a hátam. Tapogattam, csurom egy víz volt a pulcsim. Aztán kiderült, hogy a gatyám is tocsog a vízben, mert a hátsó kerék felverte rám az út vizét (ha csak a porát verte volna). Így felvettem az esőkabátot én is. De így sem volt jó, majd megfagytam. Váltóruhám pedig nem nagyon volt, csak néhány rövid ujjú felső. Így jött a nagy kérés, hadd vegyem már fel Attila cuccait, mert ő előrelátó volt, és hozott mindenből kettőt, sőt, kabátot is (amit, mint ismeretes, előző este már használatba vettem). Egy benzinkút vécéjében átvedlettem, és hirtelen jó kedvem lett, nem fáztam, az eső sem esett, mehettünk tovább.

Sötétedéskor Altoona környékén voltunk, és nem túl bíztató felhők kavarogtak a fejünk felett, így úgy döntöttünk, keresünk valami netezős helyet, ott meg szállást. Megoldottuk a dolgot, kinéztük a legolcsóbb szállást, ami még így is drága volt, de legalább ott volt pár utcára. A check-in-nél kicsit genyózott a nő, de aztán egy ügyes mondattal mégis szereztünk egy szobát. Viszont mikor az orrom alá rakta a kártyatranzakciós papírt, hogy írjam alá, összerándult a gyomrom egy pillanatra. Viszont cserébe aznap este happy hours volt a bárban, aminek keretén belül 1 dollár volt egy korsó sör. Így zuhany és lámpaburára való ruhateregetés után lenéztünk a helyi egységbe, ahonnan elég későn értünk vissza, és a reggeli ébresztő eléggé megviselt minket. Itt is gyorsba reggeliztünk, és irány volt a tegnapi úti cél. Attila a 180 mérföldet leültette velem egyben, hát nem éreztem magam a legcsodásabban, mire odaértünk. De az idő egyszerűen tökéletes volt, ráadásul közvetlenül a National Mall mellett találtunk parkolót. Körbejártuk a Capitol Hillt, a Lincoln emlékművet, a háborús megemlékezős mindent, elnéztünk a Capitoliumhoz is. Az összes emlékművet úgy veszik, mint az amerikai népre mért végtelen csapás kultuszhelyét, ahol népük tízezrei vesztek oda, ezért az igazság és erő nevében el kell oda vándorolni. Csak arra nem gondolnak, hogy az egészet ők gerjesztették, és a másik felek sokkal nagyobb áldozatot fizettek, és nem csak lélekszámban. Vajon afgán emlékművet mikor állítnak? Szóval az egész város a gyilkolásról meg Amerika (vélt) feljebbvalóságáról szól.

Mellékesen a városban az összes múzeum ingyenes, így hatalmas a tömeg mindegyikben. De nagyon színvonalasak, szóval simán megéri elmenni Washingtonba 1-2 hétre múzeumlátogatóba. Mi csak a Repüléstudományi Múzeumba mentünk be, annyi okosság van ott a repülés történetétől kezdve az űrkutatásig, hogy csak kapkodtuk a fejünket. A múzeum után elnéztünk a Fehér Házhoz, aminek a tetején mesterlövészek pásztázzák folyamatosan a terepet felállított fegyverekkel, durva. Épp a Zöldek tüntettek a mexikói-öböl-beli olajszennyezés kapcsán az olajipar ellen. Ami azt illeti, igazuk van, csak ezzel a 30-40 fős tömeggel nem sokat érnek el, meg amúgy is egyre inkább a laikusok pénzére hajtanak (lásd budapesti aluljárók), hogy azt majd erre meg arra fordítják. Ne kérjenek pénzt, hanem segítsenek a saját két kezükkel, ha annyira zöldek és alternatívok. Minek belevenni a kapitalizmust? Vagy már itt is pont ez a lényeg?

Írtam gyorsan Darrylnek, hogy akkor megyünk hozzá látogatóba aznap, és elindultunk Baltimore-ba. Címünk volt, csengettem, de semmi válasz. Big D épp cook-out-on volt az egyik bátyjánál. Hívtam, gyorsan hazaugrott, megvolt a nagy viszontlátási öröm, de mondta, hogy az ajtaját soha nem zárja, simán bemehettünk volna (extra tipp, ha arra járnál). Aztán húzott is vissza magunkra hagyva minket azzal az utasítással, hogy van kaja meg sör a hűtőben, érezzük magunkat otthon. Így is tettünk. Végül a kanapén elaludtam 11 fele, Attila meg feltűnően kedvesen felébresztett, hogy menjek már be DJ szobájába, keres nekem takarót is, meg minden. Kiderült, hogy neki DJ ágya rövid lett volna, viszont az általam elfoglalt kanapé pont tökéletes, ezért a nagy kedvesség és figyelmesség. Darryl valamikor éjjel ért haza kissé ittasan (még ilyet). Attila még fent volt, így neki is innia kellett, meg eldumáltak az élet dolgairól. Hétvége lévén ott volt Marques is, Darryl másik kisfia. És mivel vasárnap volt, fél 10-re be volt tervezve a mise (baptisták). Reggel Darryl jó apuka módjára rákényszerítette a két kissrácra az ünneplős ruhákat, meg időre meg kellett reggelizniük. Ez náluk úgy megy (DJ ötlete alapján persze), hogy két kanállal annyi kaját lapátolnak be, amennyit csak tudnak, majd a nyert időt elszórakozzák. Végülis. Aztán gyorsan lőtt rólunk pár képet a félig vak szomszéd néni, amik egész jók lettek, és Darrylék leléptek misére, mi meg ott maradtunk, hogy majd lépünk mi is, kulcs úgysincs.

Először Baltimore-t néztük meg, igazából kihagyható város, a kikötője szép, de semmi extra, azon kívül meg csak pár szebb utca. És a lakosság igen jelentős hányada fekete, amit mi nem tudtunk, csak ott tapasztaltuk meg, így duplán lerítt rólunk, hogy nem helyiek vagyunk. Motorral elnéztünk az egyik nem túl jól szituált feketék által lakott negyedbe (gettó). Tébláboló emberek az utcán, a gyerekek kint játszanak az úttesten, a fiatalok a suliudvaron kosaraznak meg bringáznak, üvölt a rap, totál, mint a filmeken.

Innen Philadelphiába mentünk, az már mérföldekkel barátságosabb és szebb város. Olyan túl sok látnivaló ott sincs, de egy napot simán el lehetne tölteni. Minden a Liberty Bell köré összpontosul, ez az a harang, amit megkondítottak (vagy mégsem, megy a vita róla), mikor kimondták az államok függetlenségét 1776-ban. Aztán Attila kitalálta, hogy neki kell egy kép a Rocky szobor előtt, csak hát hol az a szobor? Kérdezősködtünk, küldtek minket minden irányba, de végül célt találtunk. Jelentem, a Museum of Art előtt van, ahol épp Renoir kiállítás volt. Pech, nem volt időm bemenni. Miután felcsaptam fotósnak, mehettünk is tovább. Itt már vészesen közeledett a keleti túránk vége, bár még egy megálló várt ránk. Nevezetesen a Shop Stop című film helyszíne, amit nem tudok, hogy hol van, csak a koordináták vannak lementve (de hol?). Valahol New Jersey államban található, az tuti. Így hát elindultunk. A GPS közben lemerült, a PDA-t még tudtuk egy darabig laptopról tölteni, de a laptop is feladta, viszont kis töltöttségnél a PDA nem tud műholdat találni... Így ment a kezembe a PDA, amin a térkép még megvolt, csak kommunikálni nem tudott, és mondtam utcáról utcára Attilának, hogy merre menjen. És megtaláltuk. Egy helyi arc mesélt róla pár dolgot. Nemrég még megvolt az étterem is, de az most üresen áll.

Innen már tényleg csak New York volt vissza, ismét közeledett valami nagyon jónak a vége. Ebben a borongós hangulatban vágtunk neki az utolsó mérföldeknek. Az utak marha drágák az óceán partján, egy fél este alatt 2-szer annyit fizettünk úthasználatért, mint az egész túránkon addig. Elkaptunk egy újabb nagyvárosi dugót, aztán inkább kicsit kerültünk, így Haarlemet is sikerült átszelnünk. Megkerestük a hostelünk, ahol szemét módon felzargattuk este 9-kor az indiai párt, akik velünk voltak egy szobában. Elmentünk a sarki boltba venni valamit, hogy megünnepelhessük a keleti kalandjaink végét. Ez az ünneplés is jól sikerült, nem kell aggódni.

A tábor utolsó néhány napján még megadtuk a módját mindennek, mert mégiscsak az életünk egy meghatározó szakasza várt lezárásra.

Egyik nap elment az egész kitchen staff a jó öreg Suburbannal Old Orchard Beach-re és Portlandbe, Maine államba. A strand tömve volt, hétágra sütött a nap, hatalmas hullámok voltak, lehetett óriási kagylókat gyűjteni, szóval amolyan tipikus vízparti napot csaptunk, rákvörösre égéssel megfejelve.

A táborban még elmentünk motorcsónakozni, tube-olni, vízisíelni, egyik nap vezettük is a csónakot, nem rossz dolog, na. A házunkat kitakarítottuk, az összes cuccom kimostam, a melósruhákat összecsomagoltam egy üzenettel, hátha valaki megtalálja őket. Esténként pedig szokásunkhoz hűen összeültünk különböző létszámmal és különböző italokkal. Minden elmúlásszagú volt, de közben ott volt az utazás mámora is. Furcsa egyveleg.

Augusztus 30-án összedobtunk egy búcsúbulit twisterrel, elvesztett beerponggal, éjszakai fürdőzéssel, vödörrel, tehát kellően lezártuk a nyarat.

Aztán eljött a nagy utazás kezdete. Délelőtt még volt egy kis huza-vona, hogy ne csak Moultonborough-ig vigyenek már el minket, hanem Concordig, és végül mi nyertünk. Délután 5-re lőttük be az indulást. Előtte még megejtettünk egy gyors búcsút mindenkitől, nem vagyok valami nagy benne, bár jó tudni, hogy vannak páran, akiknek tényleg hiányzom. Az egyik srác elvitt minket a buszállomásra, onnan 7-kor tipliztünk tovább Bostonba, onnan meg éjfélkor New Yorkba. Hajnali 4-kor értünk oda, a 28. utca és a 7. sugárút sarkán kiraktak mindenkit, és menj, amerre látsz. Mások mentek is, csak mi maradtunk ott Attilával tanácstalanul hatalmas cuccokkal. Északot hamar belőttük, és elindultunk a szállásra, legalább lerakni a bőröndöket. Találtunk egy metrólejárót, hát pont nem közlekedett éjszaka valami felújítás miatt az a vonal, ez a mi szerencsénk. Így feladtuk, és taxival elmentünk a 113. utcáig, ami már Harlem, vagyis inkább csak a széle. A recepciós nézett nagyokat, hogy mit akarunk reggel fél 6-kor, késtünk vagy koraiak voltunk-e. Hát sajnos koraiak, így a málhák egy része maradt ott, mi meg a nyakunkba vettük a Nagy Almát. Mivel Attilának csak 2 napja volt a városra, így úgy döntöttünk, hogy első nap megnézzük gyalog, amit csak lehet, vagyis amit bírunk talpon, aztán a másik napon meg célirányosan cikázunk majd egyik helyről a másikra, kezdve a National History Museummal, a Botanikus Kerten át az esti Empire State Buildingig. Így hát 1-jén a Central Parkban kezdtünk, mert ott reggel is van élet a futkorászó, bringázó emberek miatt. Innen lemetróztunk Brooklynba, hogy stílusosan átsétáljunk a Brooklyn hídon a napfelkeltében. A híd közepén megettük a táborból csórt utolsó szendvicsünk, közben pedig a reggeli edzést tartókat lestük. Innen lementünk Manhattan orrába, majd a halszagú kikötő következett, onnan meg Lower East Side Chinatownnal és Little Italy-val. Itt már nagyon fogytán volt az erőnk, mert az éjszakát a buszon töltöttük egy minihelyen, ráadásul volt vagy 95 fok mellé, és néhány cuccot még mindig cipeltünk. Ezért feltankoltuk magunkat amcsi méretű energiaitallal, és folytatódhatott a rockin. Továbbmentünk a Flatiron negyedbe, majd Lower Midtownba, onnan rá a Broadway-re, vissza az 5. sugárúton, szóval cikáztunk egy keveset. 3 fele a kajára szavaztunk az energiaital helyett, valami ázsiai helyre mentünk, én marha jókat ettem, Attila meg nem. Innen tovább a Színháznegyeden át a Central Parkig, ahol kiderült, hogy a check-in időpontját 4-re adtuk meg, és nem tudtuk, hogy ezt mennyire veszik komolyan. Így visszametróztunk Harlembe, ami más arcot mutatott világosban, mint hajnalban. Nos, az időpont csak úgy ott van, senkit nem érdekel, és amúgy is késtünk. Viszont közölte velünk Eugen, az ukrán recepciós srác, hogy aznap este pizzaparty lesz, ha gondoljuk, nézzünk el. Hát gondoltuk. Addig lezuhanyoztunk, elmentünk sörért, és megismerkedtünk a szobatársakkal. Én csupa német csajjal voltam együtt, akiknek nem árultam el, hogy értem őket, és így sokkal viccesebb volt, nem mintha valamit is megtudtam volna tőlük, csak akkor is. Sőt, az utam során érthetetlen módon folyton laktam néhány némettel, de végig inkognitóban utaztam. A pizzát bringás futár hozta, csodás. Kaja közben megismerkedtünk az új-zélandi Daryllel, akinek a munkája, hogy utazzon, és közben valamit kiderítsen, de hogy mit, az számomra nem világos. Jó fej volt, és egyre jobb lett, ahogy egyre többet ivott. Még váltottunk pár szót egy holland csajjal is, aki átutazóban volt csak a City-ben, ment tovább Guatemala-ba tanulni. Később még egy német srác is odacsapódott. Végül 11 fele a halálos fáradtság szélén leléptünk aludni, mert másnap indult egy újabb nagy túra.

Mivel egy erdő közepén vagyunk, így az állatvilág deverzitását nap, mint nap premier plánban csodálhatjuk.

Az első pár hétben, ha láttunk egy chipmunkot, még odavoltunk, hogy milyen helyes teremtés. Aztán pár hét múlva meguntuk őket, akármerre mentél, ott rohangáltak. A tábor végére pedig egyenesen megutáltuk őket. Ennek oka az, hogy pofátlanok, minden kaját felzabálnak, mindenen átrágják magukat, ha éreznek valami ehetőt, és utána a chipmunkpoo-t otthagyják emlékeztetőül. Így születhetett a következő mondat az egyik srác által: Már megint beleszartak az ágyamba?! Az előzményt gondolom nem kell ismertetnem, nem az első alkalom volt.

A következők az egerek. A pofátlanságuk és éhségük a chipmunkokéhoz hasonló. Séfbácsi házát pedig különösen kedvelik, az egérfogót pedig különösen ügyesen elkerülik. Így abban a házban egész kolónia él. Miután a mi házunkat elhagyta a másik két lakója, egyedül meg annyira nem akartam ott aludni, átnéztem séfbácsi kanapéjára. De éjjel zacskózörgésre ébredtem. Először Abielt utáltam, akinél égett a villany, hogy minek neki az éjszaka közepén chipset ennie. De Abiel szobájában csend honolt. Ekkor lett világos számomra, hogy a kanapé melletti, valaki aljas által otthagyott zacskóból jön az állandó zörej. Félálomban felborítottam, és három egér rohant három különböző irányba ki belőle. Gondoltam itt vége a csatának, de ők visszatértek folytatni a vacsorát. Így én tartva az álmatlan éjszakától, és hallva, hogy az egyik lakó elképesztően hangosan horkol, inkább hazatértem a tök sötét, kihalt házikómba. Másnap két egér még mindig a zacskóban falatozott. Ki lettek penderítve a házból, kettővel kevesebb.

Ezzel még nincs vége az éjjeli megpróbáltatásaim listájának. Augusztus közepén egy denevér besunnyogta magát a házunkba néhány napra. Este, mikor hazamentem, és kinyitottam az ajtóm, a fejem felett pár centivel kirepült a szobámból nagy ijedtségében. Reméltem, hogy továbbáll, de csak a fény elől bújt el. Így miután lekapcsoltam minden lámpát, újból aktivizálta magát, és elkezdett hármunk szobájából ki-be repkedni, néha leszállt valahol egy időre. Nagyszerű volt. Hálózsák a fejemre, füldugó a fülembe, aztán jó éjszakát.

Jöjjenek a nagytestű emlősök. Július elején egy fekete medve úgy döntött, hogy ez a tábor lesz a nyári rezidenciája, mert a kukákban mindig talál magának elegendő elemózsiát, amit minimális energiabefektetéssel megszerezhet. Így este mindenki úgy megy ki a házából, hogy a medvével bármelyik pillanatban összefuthat. Ráadásul a rohadék chipmunkok mindenhol ott kavarnak az avarban, így minden egyes nesztől hülyét kapsz. Ugye, azok a kellemes nyáresti séták…

A sokadik négylábú táborlakó egy moose mama és a bébije volt, akik fényes nappal is kedélyesen mászkáltak az út közepén, vagy álldogáltak akármelyik kabin ajtajában. Ők voltak a legbarátságosabbak, és persze ők álltak tovább a leghamarabb.

Aztán van még itt egy rakat sakál is, amik sötétedéstől napkeltéig egyfolytában üvölt.

A többi állat éppen csak említésre méltó. Van egy rakat kígyó, sikló, tarajos sül, óriáshangya, egész éjjel kerregő, sivító madár. Talán ennyi. 

Szólj hozzá!

Címkék: camp

Hétfőn végre eljutottunk Bostonba. Persze a tábori Jeep megszerzésével volt némi problémánk, de végül a nem megyünk sehova vagy visszük a Suburbant vita vége a Suburban lett. Vasárnap még megnéztük a weather forecastot, vasárnapra, keddre és szerdára verőfényes napsütést írt, hétfőre esőt. Ilyen a mi formánk. De már volt kocsi, így be kellett vállalni.

A reggelimet egy helyes háromtagú egércsalád társaságában fogyasztottam el a konyhán, aztán találkoztam háromnegyed 5-kor a két másik útitársammal, és nekiindultunk az útnak. Persze esett. Sebaj. Aztán útközben kiderült, hogy a GPS-ünk töltőjével van némi gond, így véges határidőn belül le fog merülni a ketyerénk. Sebaj. Vettünk egy New England térképet, és követtük a 93-as út tábláit. És lassan az eső is elmaradt. Boston előtt kb. 30 mérfölddel elkezdődött a dugó valami útfelújítás miatt, amit ki tudtunk kerülni egy idő után a familiy lane = 2+ persons használatával. Miután bekeveredtünk a városba, a Chinatown kellős közepén leparkoltuk a kis autónk. Első utunkat egy restroom felé volt célszerű vezetni, így a parkoló melletti Mc-t be is irányoztuk. Mikor a kávémat kértem, a vágott szemű nőci csak annyit kérdezett, hogy con o sin azucar? A válaszom egy bizonytalan con volt… Erre az ő válasza, uno con siete, por favor. És a vécén is spanyolul volt kint a szöveg. Szóval Amerikában a kínai nővel spanyolul beszélgetsz, multikulti ez, nem kell ide Berlin nekünk. A mexikói örült is, ha kellene valami, csak bízzuk oda. A kávé után elindultunk északra a Government Centerbe, kimentünk a Central Wharfhoz, közben pedig a DettIBUSZ megszervezett egy közép-európai élményútrát a mexikóinak. Innen elnéztünk a North Endre, aztán a Museum of Science volt soron, ami kb. a Deutsches Museum bostoni változata, és sajnos csak kevés időnk volt rá, pedig egy egész napot el lehetne ott tölteni. A múzeum után a bandát egyre erősebb éhség kínozta, így úgy döntöttünk, hogy átsétálunk Cambridge-be, ott biztos sok a kajálda a sulik miatt. Útközben megcsodáltuk az MTI néhány épületét, kb. semmi extra. Aztán mentünk, és csak mentünk, és csak mentünk. És kiderült, hogy jó a Lonely Planet, csak mivel az a cca. 1300 oldal az egész országot bemutatja történelemmel, everyday-life-fal, hasznos infókkal együtt, így az egyes városokra nem jutott túl sok hely, ezért csak a fontosabb dolgok vannak feltüntetve. Így történhetett meg az, hogy Boston központjáról van egy kétoldalas térkép, külön Cambridge-ről van egy kisebb térkép, de a köztes részről nincs, így mi nagy lelkesen elindultunk, hogy á, ez csak 10 perc séta. Nem annyi. De legalább időközben ráleltünk egy Thai-Vietnamese cartra, ami olyan, mint a new yorki hot-dog árusok, kint áll egy kocsi, és abból kapod a kaját, és ahol tudod, megeszed. Mi is ahol tudtuk, megettük. És mivel nekem az az adag rengeteg volt, így a kis doggy-bages kajám eltettem szűkösebb időkre. Aztán elértünk a Harvardra. Végre. Próbáltuk bejárni, de a legtöbb épületbe kell a student-id. De a biotechnológiai intézetbe bejutottunk. Aztán úgy döntöttünk, hogy a Harvard Square-re el kéne nézni, és onnan vissza a Cambridge hídon a Downtownba. Persze ebből lett egy vita, mert a Hungarian szerint éppen az ellenkező irányba kellett volna menni, mint a Japanese szerint. A mexikói kimaradt a vitából. Közben pedig a viharfelhők gyűltek felettünk, így a harc kezdett vérre menni. És kinek lett igaza? Persze, hogy az anno térképésznek készülő japánnak. Gyorsan eltipliztünk a térre, tényleg sajátos hangulata van, de szedtük a lábunk az eső miatt. Aztán elkezdett esni, így bementünk a Harvard egyik épülete alá, ahonnan 20 perc múlva mehettünk is, ennyi volt a nagy hétfői eső Bostonban. És még a nap is kisütött, így megcsillant a remény sugara, hogy látni fogjuk a naplementét. Így a Charles folyó partján vígan indultunk el Back Bay felé. Mivel a térképünk nem volt túlrészletezve, a hidak nevei pedig nincsenek kiírva, így egyel hamarabb keltünk át a folyón, ami azért volt jó nekünk, mert így a Boston University épületei között vezetett az utunk. Hogy erőt gyűjtsünk a pár órás éjszaka, és a maratoni táv legyaloglása után, az útitársaimmal különváltunk egy kávé / kóla erejéig. Ők mentek egy Mc-be, én meg egy Dunkin’ Donuts-ba. És az ott dolgozó két sráctól egyből meghívást kaptam Azerbajdzsánba és Marokkóba, ha épp arra tartana utam. Sőt, még 20 cent engedményt is kaptam. Zsír. Így újult erővel belőttük úticélnak a Prudential Centert, az 52 emeletes obszervatóriumot. Csak az épületet kellett követni, nem kell hozzá térkép. A tervünk ugyanaz volt, mint majd a Niagaránál: világosban kezdeni, és sötétben is látni a várost. És sikerült összehoznunk, pedig napközben sokszor rosszul álltunk az idővel. Aztán, ahogy ott sétáltunk körbe, egyszer csak odajött hozzánk két lelkesen mosolygó csaj, hogy jé, ti is magyarok vagytok? Aztán jött egy harmadik is hozzájuk, és laza 30 perc alatt mindenki ismertette a saját kis sztoriját, aminek a kezdete ugyanaz, hogy hogyan kerültünk ki és mit csináltunk a nyáron. Közben lement a nap, elbúcsúztunk a csajoktól is, a Boston feletti léttől is, mert oda akartunk érni a pár perc sétára lévő BestBuy-ba, ami 9-ig van nyitva. Kemény negyed órára be is tudtunk menni. Zárás után úgy gondoltuk, hogy ami fontos, láttuk már, és hullák vagyunk, induljunk el a kocsihoz. Én átadtam a térképet a Hungarian-nek, és agy nélkül követtük a mexikóival. És ennek az lett a vége, hogy fél óra múlva újból a BestBuy sarkán találtuk magunk. De a csapatmunka segített megtalálni a helyes irányt, és a biztonság kedvéért én is kértem egy térképet a kezembe. Aztán 22:22-re sikerült visszaérnünk a 22:30-kor záró parkolóba, jól kicentiztük az időt. Elindultunk, de nekem még át kellett vennem a GPS szerepét, mert ugye az még reggel lemerült. Ezzel nem is lett volna gond, csak a turistatérképen nincs jelölve, hogy melyik út egyirányú, így az újratervezést sokszor be kellet kalkulálnom. A következő gond pedig az volt, hogy az adatbázis(om) nem volt frissítve, ugyanis nemrég lezárták a 93-as út északi kivezetőjét, kitáblázni meg még nem sikerült, így tettünk pár potya kört. De végül ez a gond is megoldódott. Így én letettem a lantot, és bedobtam a szunyát hazáig a mexikóival együtt.

P.s.: Végre láttam bringásokat. Sok bringást. Futárt, munkába igyekvőt, hobbibringást, mindenfélét. És meglepően sok a fixis, és a csajok is képviselve vannak rendesen. Az egyik Starbucks-ból kijött két futár egy-egy kávéval. Néztem, hogy azokkal a poharakkal vajon mi lesz... A kormányon van egy lehajtható pohártartó, ki van ez találva, az amerikai kávés nemzet.

Dettusa 2010.08.17. 20:14

Route Planner

Az elmúlt két és fél hétben végre kitaláltam, hogy a szabadlábra helyezésem után melyik nap merre menjek. Mostanra már egészen összeállt a kép, bár még van képlékeny pont az útban, egyedül a repjegyek jelentenek kötöttséget.

Nézzük hát. Szeptember 1-jén hajnalban érek Bostonból New Yorkba az egyik maintenance sráccal. Aznap a Nagy Almában leszünk, és másnap reggel elindulunk a járgányunkért Manhattenből Queens-be. Innen Buffalot irányozzuk be, ahol van már szállásunk, csak nem arra a napra, tehát majd rögtönzünk valamit vagy intézkedünk. Mindenesetre a Niagarához úgy szeretnénk menni, hogy késő délután odaérünk, és az éj leszállta után tiplizni csak el. De mivel minden forgalomfüggő, így majd lesz valahogy. Következő nap elindulunk le Washingtonig, de nem tudom, hogy egy seggel meddig fogjuk bírni, mivel Penszilvániában olyan sok minden nincs, csak visz az út. Washington kb. fél nap, aztán irány Baltimore, ahol a séfbácsi lakik a két fiával, és szívesen viszontlát minket. Innen 5-én továbbállunk, és Philadelphián keresztül visszacsorgunk New Yorkba, ahol két napot még elleszünk együtt, csak-csak találunk programot. Aztán a srác 7-én este hazamegy, én meg találkozom a tábori Terror Crew különvált tagjaival. De 10-e körül ők is hazaröpködnek. Így lett a következő fix dátumom szeptember 11-e (a legjobb). Reggel repülök La Guardiarol Los Angelesbe AirTrannel. Az Angyalok városában egyedül leszek, ez így jött ki, de majd lehet, hogy ha lesz türelmem, teszek pár kört CouchSurfingen, hogy találjak egy jó fej idegenvezetőt. Los Angelesből US Airways-szel átrepülök Las Vegasba 13-án este (a következő legjobb dátum). Itt a reptéren találkozom egy másik magyar sráccal egy másik táborból, és onnantól vele leszek, haza is ugyanazzal a géppel megyünk majd (és tök véletlenül találtunk egymásra). Először a Gambling City-t hódítjuk meg, aztán teszünk a Grand Canyonban egy kört, vagyis egy kis részén. Utána vissza Vegas, és egy újabb autó beszerzése után megirányozzuk San Fransiscot 16-án. Itt is elütjük az időt a felfedezőtúráinkkal, és 19-én kora este visszaindulunk az Alaska Airlines-szal a JFK-re New Yorkba, ahova hajnalban érünk az időzónák átugrása miatt. Szóval, amit megkapok egyik irányban, azt most elveszik a visszaúton. Azt nem tudom, hogy 20-án kimegyünk-e még a városba, vagy félkómásan a reptéren ücsörgünk-e, mert a JFK eléggé kint van a városból. Aztán este 8 előtt valamivel elhagyjuk az államokat a SwissAir-rel. Hajnalban érünk Genfbe (a Geneve - Genova páros sokakat átvágott már). Itt is lesz vagy 6 óránk a ferihegyi járatig, így ha érzek magamban némi erőt, akkor kinézek a városba. Mert mégiscsak más Genf központjában aludni egy padon, mint a reptéren. És végül szeptember 21-én délután 4 fele (magyar) földet érek, és lezárul a tengerentúli kalandom. De egy időre csak, remélhetőleg.

Ezzel a sztorival már régóta adós vagyok.

Szóval, még egy hónappal ezelőtt Jim, a nem túlzottan kedvelt séf vett két jegyet Meat Loaf koncertre, mert csak párosával lehetett venni állítása szerint. De nem volt, aki elmenjen vele, az meg pénzpazarlás lenne, ha egyedül menne. Így ment a huza-vona, hogy kit cipeljen magával. Persze pasit nem akart, így maradt a három csaj. De az egyik a barátjával jött ki. Maradtunk ketten. A másiknak is itt a pasija most már. Így maradtam én. Még az sem tudott felvillanyozni túlzottan, hogy aznap este nem kell majd robotolnom. Na meg persze én a bandát sem ismertem, a régi rock nagyjai kimaradtak az életemből, és annyira ezt én nem bánom. A másik séf meg csak magyarázta, hogy menj el, marha jó lesz, úgysem voltál még ilyen óriási show-n, blablabla... Már pár nappal előtte elkezdtem sajnáltatni magam, hogy Jimmel kell mennem, és közöltem a másik séfbácsival, hogy ha bármi is lesz, az igazából az ő hibája, mert ő kezdett el szervezkedni.

Pár nappal előtte megtudtam, hogy jön még Jim egyik haverja, és annak a barátnője. Ez olyan szempontból megnyugtatott, hogy nem egyedül leszek vele, de olyan szempontból marhára nem, hogy megy két pasi és két nő, és közülük az egyik egy pár, akkor a többi? Aztán azt is megtudtam, hogy az a bizonyos haver Piggyboy, aki a maradék kaját elviszi a röfiknek a konyháról, és mellékesen kiegészíti a keresetét pár pult alatti dologgal. Ekkor már kezdett érdekelni, hogy milyen nője lehet egy ilyen pasinak.

Eljött az a bizonyos nap. Amy még a jó szórakozás helyett sok szerencsét kívánt ebédnél, ez valahogy megint nem dobott fel. Aztán 3 fele elindultunk. Elmentünk Piggyboy-hoz, ledobtuk a kocsit, és felvettük az övét, mert az négyszemélyes. És mindeközben megcsodálhattam Piggyboy rezidenciáját a röfikkel meg a lóval együtt. Állítom, hogy az állatai higiénikusabbak, mint ő maga. Aztán vártam volna már a csajt, de kiderült, hogy nem úgy megy az, ő a kismillió tó közül egy másik partján lakik, el kell érte menni. Így felkerekedünk. És mint már ismeretes, az autóban nem lehet nyitott alkohol. És persze a sofőr nem ihat. De ez itt senkit nem érdekelt, Piggyboy, a sofőr itta a legtöbbet. Közben pedig olyan érdekességekről társalogtunk, mint Magyarország, és a magyar konyha. Jim (állítása szerint) diplomás séf, Las Vegasban tanult 5 évet. Csak nem tud főzni. És szerinte a paprika gyökérnövény. Mondtam neki, hogy ezzel erősen téved. Erre jött, hogy miért, akkor hol terem? Fán? Persze, paprikafákat locsolunk egész nyáron, mert a sivatagi éghajlatunkat nehezen viseli az őshonos növényünk.

Ilyen szintű beszélgetések közepette elértünk Piggygirl-höz, aki meglepően értelmes és szép a várakozásaimhoz képest. Épp családi BBQ-party volt, ahova csatlakoztunk. Teljesen felvillanyozódtak, mikor megtudták, hogy egy idegennel van dolguk. Mert az amerikaiak szeretnek más országok emberével találkozni, csak épp semmit sem tudnak a legtöbb nációról. Így a beszélgetés első 10 perce a földrajzról szólt, és csak utána arról, hogy mit is keresek én pont náluk. De a vendégszeretetüket nem hazudtolták meg, és kaptam a jobbnál jobb helyi (New England) söröket. Én meg cserébe nem hagytam a kíváncsiságuk általi lyukat belefúródni az oldalukba. A délután csúcspontja az volt, amikor az egyik enyhén ittas nő megkérdezte, hogy how do you do the laundry at home? Erre csak meglepetten tudtam nézni, mire ő folytatta, h you know, you go to the river with a soap, or what? Nos, erre még meglepettebben néztem. Ők tényleg azt hiszik, hogy a folyóparton mosunk!? Így jött egy újabb monológom a hazai mosási szokásokról, mosógépekről, mosószerekről, energiatakarékosságról, környezetvédelemről, fehérneműk elkülönítéséről, meg hasonlókról. És a végén boldogan koccintottak velem, hogy akkor mi is civilizált népek vagyunk. Az egyik golyószerű kiscsaj meg az alatt a másfél óra alatt, míg ott voltunk, betolt két akkora zacskó chipset, amiből mi itt a táborban egyet adunk 10 gyereknek.

Mikor idő volt, könnyes búcsút vettünk egymástól, és elindultunk a koncertre, most már teljes létszámmal. Mivel a kerti partin minden volt, csak kaja nem, így gondoltuk kéne valamit enni. Reménykedtem benne, hogy valami camp-foodnál jobbat találnak ki. Nos, egy benzinkúton vettek vagy 5 zacskó chipset, így eléggé mellélőttem. Aztán odaértünk  safe n sound. Tököltünk egy sort a parkolással, majd indulhatott a banzáj. A színpad hatalmas volt, és vagy 2 méter magasan indult, és székek voltak előtte, valami 5000 férőhelyes az egész, és ez itt egy kicsi kis valami. Az általam látogatott koncertek valahogy nem ilyenek. Persze Jim meg csak magyarázta, hogy ilyet még tuti nem láttam, és ha hazamegyek, ez lesz az első, amit elsztorizok mindenkinek. Az elsővel igaza volt. És mivel VIP jegyünk volt, vehettünk piát is. A pultnál Jim elkezdte a csajnak, hogy ő milyen daliás, mert elhozott engem, a távoli ország leányát erre a kihagyhatatlan eseményre, és akkor már igyon sört is, na de milyet, segítsen már dönteni. A pultos csaj meg azzal kezdte, hogy ittam-e már sört. Itt tényleg ennyire síkok az emberek? Ha nem Amerika, akkor ott semmi nincs? És mint számomra teljesen ismeretlen származási hely, kaptam belga sört, mert azok híresek. Én meg nagy meglepetést színlelve megígértem neki, hogy utánanézek a belga söröknek. Mellesleg tényleg jó volt.

A Meat Loaf előtt valami csaj énekelt meg táncikált a színpadon, és a birkasereg már attól is extázisban volt. Így a világ újkori hét csodája közé sorolandó italomat kortyolgatva megpróbáltam röntgenszemeket növeszteni, hátha meglátom azt a hiányzó valamit, hogy jobban átjöjjön a hangulat nekem is. De hiába. Aztán végre elkezdődött a show. Volt minden, tűzijáték, csillagszóró, hangeffekt, fények. Aztán nagy sokára a zenekar is bevonult. Mindenki ugrált fel a székéből, tombolt, üvöltött. Én meg néztem a tömeget. A Két Perc Gyűlöletet is leforgathatták volna ezen a koncerten. Persze Jim és Piggyék nem értették, hogy én miért ülök kussban a helyemen. Én értettem, az a lényeg. Aztán vége lett a számomra felejthető shownak, és kifelé menet vettek még nekem egy Meat Loaf pólót, hogy tutira emlékezzek erre a csúcsprogramra. Mivel mindenki kocsival jött, így még vagy egy órás araszolás várt ránk. Útközben találtunk egy Mc-t, hát persze, hogy besoroltunk a Drive-ra, és rajtam kívül mindenki kért egy hatalmas menüt. Kérdezték, hogy miért nem eszem. Mondtam, hogy éjfél körül nem szeretnék magamba tömni ennyi kalóriát, meg különben sem tudnék rendesen aludni telekajálva. Mondták, hogy ők nem hisznek abban, hogy az esti zabálás jobban hizlalna. Ja, látszik is rajtuk.

Aztán végre visszaértünk a táborba. Jimnek kinyögtem még egy Thanks-et, mégiscsak belekerült ez neki pár (száz) dolcsijába.

1 komment

Címkék: camp

Közeledik a nyár vége így augusztus elején, welcome to Canada (geographically legallábis). Ez azt jelenti, hogy beachtime már csak elvétve akad, bár fülledt az idő, és éjszakánként elképesztő hideg van. És mi lett ebből? Torokgyulladás. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy egész nap pörgök, keveset alszom, az immunrendszerem pedig narancssárga paradicsommal, óriási, de ízetlen eperrel, meg ehhez hasonlókkal „erősítem”.

Pénteken volt egy újabb szülinap, csak most a lengyel részlegről. Gyakorlatilag az előző szülinap copy-paste-je volt. Aztán szombaton már odavoltam, de gondoltam ez csak a hosszú / rövid éjszaka miatt van. Így szünetekben jártam az erdőt, hogy kinél is aludhatnék, mert nálunk a kölykök ugyanúgy pattogtak a földszinten. Vasárnap meg beütött a krach, minden porcikám fájt, főleg a torkom. Belémtömtek pár Algopyrint, az felturbózott kicsit. De éjjel újból léptem egyet lefelé az egészséglétrán, nyelni nem nagyon tudtam, sőt, a fülem is korlátozottan működött, hála a nyirokcsomóimnak. Így hétfő reggel 5 perces fogvacogások, majd 5 perces megsülések közepette felkerestem a camp-dokit. Csakhogy ő épp nem volt itt, csak a nővér. Sebaj, ha tud rajtam segíteni, nekem ő is jó. Elmagyaráztam, hogy érzem magam, mi a bajom, de szerintem egyből levágta, hogy milyen istenien is vagyok. Aztán elkezdte kideríteni, hogy vírusos vagy bakteriális eredetű bajom van-e. Én 2 másodperces, spatulás nagy á után felírtam volna egy doboz Zinnatot vagy Augmentint, de ő vagy 20 percet szütymögött. Először lázmérés egy olyan kütyüvel, mint nálunk az ellenállásmérő, gombnyomással cserélhető műanyag kupakkal, a fertőzések elkerülése érdekében. Nem tudom mennyit mért, pedig kérdeztem, de az agyam lekorlátozta magát az alapfunkcióim ellátására, meg hát Fahrenheitben mér, így gyorsan szelektáltam az új információt. De több volt, mint 37,2, abban biztos vagyok. Aztán jött a nagy á, csak fél percig, mert két kenet kell, mivel van két kis doboz valami spéci folyadékkal és végtelen hosszú használati utasítással. Az egyik a citromsárga A, a másik a piros B. Mindegyikbe bele kell tenni egy-egy kenetet, és pár perc után, amelyik elszíneződik, olyan bajod van. Nekem lett igazam, bakteriális. Hívta a városi rendelőt, hogy mi legyen velem, de senki nem vette fel. Így adott fájdalomcsillapítót meg torokfertőtlenítőt, és kérte, hogy jöjjek vissza egy óra múlva. Mikor visszamentem, újabb kenet (hátha más lett a bajom?), újabb telefon, de semmi válasz. Jó, újabb egy óra várás. És egy órával később újból eljátszottuk ugyanezt. Itt akár meg is halhatna valaki, akkor se lenne doki? Aztán nagy elnézések közepette visszahívott 2-re, hogy addigra már tuti lesznek fejlemények. Mikor indultam volna haza, még összefutottam Lizzel, aki közölte, hogy csak engem bevinni a városba nem gazdaságos, várjak, majd lesz valami. Tőle meg is fel is fordulhatnék, azt hiszem. Aztán ha csatlakozna még valaki, mert nem lett volna gazdaságos bevinni a kórházba, akkor már talán a temetőig elfurikáznának, úgy jobban kijönne az üzemanyag. Meg közölte, hogy reméli, tudom, hogy a gyógyszerem senki, de senki nem fogja kifizetni nekem, azt én magam fogom fizetni a saját magam pénzéből. Just for you know. Roppant kellemes személyiség, nem hiába él egyedül a macskáival. Összeszedve némi erőt visszavágtam neki nem túl kedves hangon, hogy yeah, am aware of it. Így gyorsan lelépett, mert rohadtul fél mindenféle betegségtől. Hazabattyogtam, aludtam, aztán 2-re visszatértem a nővérhez. Addigra előkotorták a biztosításom, és megbeszélték a kórházzal, a dokival (akivel nem is találkoztam egyszer sem) és az offos sráccal, hogy mik a teendők. Szerencsére, mert én létezni se nagyon tudtam, a kocsiba is úgy másztam be. A kórház úgy néz ki, mint egy hotel, mindenki segítőkész, és amint levágják, hogy nem amerikai vagy, lassítanak a beszédtempón, és artikuláltan kommunikálnak. Elküldték a kismillió kenetem közül az egyiket a laborba, azt kellett leadnunk, de volt valami papírügy, amiben én csak passzív résztvevő voltam, szegény srácot küldték jobbra-balra. Aztán a kórházból irány volt a Rait-Aid (gyógyszertár). A helyiség 4/5-e vénymentes ez meg az, hátul van a betegrészleg, ahol ott vár a recepted, nem te viszed magaddal, nehogy véletlenül megváltozzon rajta valami vagy sokszorozódjon útközben. Aztán a felírt dolgok megszerzése sem megy olyan könnyen, először kapsz két papírt, amit ki kell töltened, névtől az e-mailedig minden kell. És ha ezek megvannak, leadod, és nekiállnak a névre szóló gyógyszer kiadagolásának. Kiindulva az otthoni támogatott gyógyszerárakból, és ahhoz hozzáadva, hogy itt a TB évi összege elég sok nullát tartalmaz, és cserébe olyan sok minden nem jár, de a gyógyszerlobbi nem kis teret nyert itt is, kíváncsi voltam, hogy mennyi lesz a megmentőm. Nálam kb. 35 dolcsi volt, de a srác mondta, hogy itt a bankkártyája, és mivel ő már tavaly is itt volt, gondoltam az én kápém nem nagyon lesz elég. És 20 perc várakozás után az amcsi filmekből ismert kis henger alapú hasábot a nevemmel, címemmel, telefonszámommal átvehettük 11 dolcsiért, feliratozva minden hatóanyaggal és szedési utasítással. Pluszba megkaptam a gyógyszer ismertetőjét, ahol nem csak a hatóanyag szerepel, hanem hülyebiztosan részletezve van, hogy milyen betegség esetén alkalmazható, hogyan hat, mikor mi a teendő. Még a parkolóban belőttem magam az első adaggal, aztán száguldoztunk hazafelé, és várt a séf-cooker ház kevésbé kényelmes, de cserébe csendes kanapéja. Miután visszaértünk, Liz azon morfondírozott, hogy a srácot, aki bevitt a városba, 24 órára el kéne szeparálni mindenkitől, hátha ő is terjeszti a gyilkos kórt. De ezzel az ötletével elég rendesen ki lett nevetve. A második, esti adag bevétele után 30-40 perccel konstatáltam, hogy ez valami atomvillanás erősségű antibiotikum, mert már kezdtem életjeleket adni. És mivel nincs itt anya, aki félóránként kéztördelve rohangálna be hozzám a hogylétem felől érdeklődni, így kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradok, mire jött a séfbácsi, hogy mikor lesz újból vigyor a fejemen. Aztán következett az offos srác, hogy mennyien kérdezték tőle, hogy mi van velem. Aztán jött Abiel a mexikói zöldséglevessel, hogy egyek már valamit. Aztán hoztak teát. Így kaptam egy csomó pótanyut (vagyis aput), csak ki kellett várnom, hogy végezzenek a munkával. És este az új családom egész jól el is szórakoztatott, bár még nem voltam teljesen a régi önmagam. Másnap reggelre már definitly jobban voltam, bár az ágyba kapott a kajáimnak egyelőre csak egy kis része volt az én torkommal kompatibilis. A napot vegetálással töltöttem, aludtam, olvastam, meg az aznap offos Abiellel dumáltunk egy csomót, már amennyit sikerült a visszafogott beszédképességem miatt. Aztán a harmadik napon már várták a megjelenésem a nyilvánosság előtt, így ebédre lenéztem. A nap második felében még erőt gyűjtöttem, dumálgattam, elvoltam. És azt hiszem, már kijelenthetem, jól vagyok. Bár a gyógyszerkúrát le kell nyomnom, de sokak örömére, és sokak bánatára megmaradok.

Szólj hozzá!

Címkék: camp

… Még akkor is, ha fáj….

A hullafáradtság fájós fajta határán kijelentettem, hogy én többet este sehova és senkihez sem megyek semmi se csinálni, ezután pizsilövés lesz este 10-kor, mert negyed 7-kor felzargat a telefonom. Nos, ez ment is két napig, aztán a harmadik este úgy döntöttem, hogy az a pár órával kevesebb alvás nem lesz olyan vészes. De az. Az ördögi kör visszaüt hamar.

Egyik nap előrukkoltam egy dishwashing schedule-lel, mert az állandó harcból marhára elegem lett. És láss csodát, azóta ezen nincs vita, vagy legalábbis kevesebb. 10 perces legozással megoldottam egy hónap vitáját, mások pedig belátva, hogy mindenkinek kijár a heti 8 mosogatás, belementek.

Aztán egyik reggel el merészeltem aludni. 8 perccel később becsörtettek értem, akár Tróját is be lehetett volna venni ekkora schwunggal. A szívroham a büntetés a tetted miatt. Megbűnhődtem.

Utána az egyik srác szülinapja következett. Gyártottunk neki tortát porból meg vízből, és az egészet bevontuk blue die-jal színezett műtejszínhabbal. Hadd legyen mindenkinek kék az egész feje. És ezt billogként viseled órákig, fogmosások és rágók tömkelege után is. Estére pedig Tom, a 60 körüli maintenance guru és Amy, a felesége meghívták a bandát magukhoz egy birthday partyra, mivel a táborban nem lehet alkoholizálni, a városba meg ennyi embert bekocsikázni meg vissza húzós lenne, és van, aki 21 év alatti. Amy kaliforniai, a függönykor alatt bejárta Európa akkor bejárható részét sátorral, ahogy azt illik. Tom new hampshire-i, valahogy összeakadtak a hippikorszakban. Nagy motorosok voltak, laktak Arizonában is, aztán visszajöttek ide, és felhúzták a házukat, született két lányuk, a motorokat pedig veterán autókra cserélték. Jó kis este kerekedett a sok huza-vona után. Csak a másnap reggeli kelés megviselt. Mindenkit.

Másnap a nagy vergődések után úgy döntött a magyar csapat 5 fiú és egy lány tagja, hogy meg kell nézni az Upper Decket (A Bár Wolfeboroban) szombat este is, hátha akkor nagyobb az élet. Jelentem, nagyobb. Annyival, hogy gyorsan férjhez is mentem kétszer, csak az egyik házasság hamar befuccsolt. Nem tudtunk megegyezni a miami vagy a connecticuti lakhelyről. Igen, az élet nehéz. Nagy csalódásomban elmentünk csocsózni, amivel csak annyi a baj, hogy 3 kapus van, és szorul. Más nincs vele. Még szerencse. Aztán a piaárak miatt kialakult tarthatatlan helyzetben elindultunk hazafelé. Jött mögöttünk egy kocsi. De az egyik srác megnyugtatott mindenkit, hogy ez nem rendőr, mert nincs a tetején villogó. Valóban nem a tetején van, hanem a napellenző helyén. Kéz a kormányon, és várod sorsod beteljesülését. A baj velünk csak annyi volt, hogy a dög nagy kocsival érintettük a sárga vonalat (mert itt sárga a dupla záróvonal). Aztán a sofőrnek nem volt nemzetközi jogsija (amire magyarul van ráírva az, hogy Nemzetközi Jogosítvány), csak a magyar. De ez nem gond, mert a járőrautóban lévő számítógéppel lekérdezik az adatbázisból, hogy minden rendben van-e. Nálunk sercegő walkie-talkie van, és a huszadik rokon születési anyakönyvi kivonata is kell, ha igazolni akarod magad. Közben ledaráltuk a történetünk, hogy miért vagyunk itt, aztán a rendőr is ledarálta az övét. Koszovóban 2 évig békefenntartó volt. Nagyon tuti. Aztán jó utat kívánt, és ennyi volt.

Aztán újabb másnap, és ismét fájós fajta döglődés lett úrrá a csapaton. A nap csúcspontja a tábor elmés játéka volt: margarinnal bekent görögdinnyéket kellett cipelgetni a parton fel-alá. Ki meddig viszi. Az eddigi legjobb camp-food darabjaira esett szét a homokban. Kiakasztó.

És végre eljött a tűkön ülve várt ünnepnapom. A másik day-offos sráccal felkerekedtünk Conway-be. És mit láttam? Életem első amerikai vasúti sínpárját. Aztán meg a járgányt is rajta délután. Már ezért megérte eljönni párezer mérföldet. És a vasutas élmény mellé járt egy útépítéses is. Apró örömök. 

Az újbóli munkanapomon pedig szembesültem azzal a ténnyel, hogy nőkkel együtt dolgozni a világ egyik legrémesebb dolga. A pasik egymás között tudják, hogy hányadán állnak, a lassan kialakult hierarchiát de facto elfogadják, nem nagyon pattognak. De a nők? Megy a pletyka és az áskálódás, rivalizálás. És mivel én ebből ki akartam maradni, így rajtam csattant az ostor. A nagy szembesítésnél pedig ismét kiről derült ki, hogy értelmes emberi lény? Naná, hogy egy srácról. Ő nézett egyedül rám, és beszélt is, és elmondta, hogy mi a baja. A két csaj csak egymás szavába vágva hergelték egymást a kényszerképzeteikkel, meg a szerintük nem fair dolgokkal. Mert minden unfair, ami velük történik. Mi lenne velük, ha egyedül kéne megvédeni az igazukat, ki kéne állni magukért? Ráadásul sok idiótával szemben, akiknek a vádaskodásban nagy rutinjuk van? És persze nem rángathatnák elő a bevált praktikát, hogy ő egy gyenge, elnyomott, esetlen nő, akit szánni és támogatni kell. Csak hogy ezek a tények itt nem játszanak, és ez nagyon fáj nekik. Tenniük is kell valamit, nem csak pózolni. Szánalom a köbön.

Mindezen túllépve újabb okot találtunk az örömre. Eljött két srác névnapja. Mivel nem maradt nekik elég sütitrutyi, így a hátsó polcról kotorunk nekik egy közös tortát. Elfekvőben mindig van egy-kettő. És összedobtunk egy jól dizájnolt narancstortát, mindenféle kék vagy piros színezék nélkül. Csak a piskóta volt már vagy 4 napos. És mivel 2 nap volt vissza a fizetésig, mindenki pénzhiánnyal küzdött, így maradtunk a hátsónkon este. Cserébe rittyentett nekik az egyik magyar cooker babgulyást. Díjazták.

Az a babgulyás a másnapi international day próbakajája volt (csak másra is alkalmas volt). Ebédre mexikói, vacsorára meg magyar ételt főztünk. A babgulyásba nem került se krumpli, se csipkedett (vagy mi), pedig az amerikai a nélkül nem bírja ki a nap fő étkezését, így kaptak mellé spagetti tésztát. És ők a tésztára rárakták a babgulyást, mintha az lenne a szósz. Aztán amikor éppen összefutottak egy magyarral, csodálkozva kérdezték, hogy te nem eszel hozzá tésztát? Nem, mert ez leves. Leves? Komolyan? Lehet, hogy közölni kellett volna velük a használati utasítást. Mert nem nagyon fogyott a kaja, bezzeg a sunbutter meg a jelly...

Aztán szombaton ismét session-change volt. Mivel múlt alkalommal a távollétünkben elég heves viták alakultak ki, így most a magyar brigád 3 tagja a konyhán maradt, a többieket meg leléptettük. Majd eljön a mi időnk is. Kidzsuváztuk az összes helyiséget, a hipó- és súrolóporkészletünk elég rendesen megcsappant (nesze neked vízvédelem). A hétvégi programnak még bevettük a tábor utáni utazás tervezését. Pár nap alatt jelentkeztek az expedia- és hostelwolrdfüggőségem jelei, naponta vagy 5-ször csekkolom a jegyeket, hogy mikor, hova, mivel menjek. De már kezd körvonalazódni a dolog. Ennek a függőségnek legalább van valami értelme.

És eljött egy újabb day-off. Erre mintha kevesebbet kellett volna várnom. Persze a nagy terveinkből semmi sem lett, mert kedves Liz keresztülhúzta a számításaink, és nem adott nekünk kocsit, holott 2 órát vártunk rá, és a tejet is kicseréltük neki. De annyira azért kegyes volt, hogy az egyik head-counselorrel bevitetett minket a városba (mert hogy ő amúgy is ment). Kimért nekünk pár percet a bankra, hogy gyorsan nyissak egy számlát. Se számlavezetési díj, se éves kártyadíj, nem kell annyi dollárral rohangásznod, és nem kell a forint alapú számláról fizetgetned elég szar árfolyamon. Utána még nagy pislogások közepette megkértem a csávót, hogy vigyen már be a fotós boltba, hátha tudnak valamit kezdeni a sérült jpg-jeimmel. Tudtak is. Kemény 6 dolcsiért csinált nekem biztonsági másolatot. De nem húztam a szám, mert közel 300 képről volt szó. Így vígan száguldozhattunk hazafelé.

Eddig így áll a történetem. Elég sűrű a programom, mióta high-season van a táborban, a nap fele munka, a másik felét meg tovább felezem alvásra meg szórakozásra.

1 komment

Címkék: camp

Itt is felütötte a fejét a hülyeség, tartjuk az otthon belőtt szintet.

- Nem hoztam magammal telefont.
- Hm, az jó.
- Nem, nem hoztam, hátha lerobbannánk a kocsival. 

- Yeah, and we gonna throw the cake at his face.
- Mi, elbújunk a süti mögött?

- Ó, elfelejtettük a papercupot. Mindegy, bemegyünk a Wal-Martba.
- Micsoda? Veszünk szúnyogriasztót?
- Jah, veszünk neked.
- Meg vegyünk varrókészletet is. Úgy szeretek hímezni.

- Miért van Chevrolet kormánya?
- Mert ez egy Chevrolet.
- És a Suburban? Az az alcíme?

- És mennyivel megy egy modellvasút?
- Hát, ha odarakod az arcod, akkor azon nyomot hagy.

Egyik nap sunbutter meg jelly volt ebédre, mert mindig azok után sírnak, ha nem ízlik nekik valami. Így megkapták ipari mennyiségben. Csak utána le kellett vakarni azt az undorítóan ragadós trutymót az edényekről, ami nagyon nem akart lejönni a mosogatógépben. És mivel a két humán érdeklődésű (potenciális) mérnökön volt a sor mosogatásban (naná, hogy az egyik én voltam), megpróbáltuk ironikusra fogni a helyzetet, és ódát írtunk a sunbutterhöz a la Shakespeare (Hamlet + Romeo & Juliet), majd pedig a sunbutter olvadáspontján morfondíroztunk, hátha úgy egyszerűbb lenne eltűntetni a tálakról. Az eredmény valószínűleg a tálak olvadása lett volna, elnézve a sunbutter viszkozitását, ha egyáltalán beszélhetünk ez esetben viszkozitásról.

Íme néhány ok a röhögésre. Ha nem érted, akkor legalább nekünk tetszett.

Szólj hozzá!

Címkék: camp

Dettusa 2010.07.14. 21:38

Irány az óceán!

Hétvégén session-change volt, ami azt jelenti, hogy a kölyköket leléptetik reggeli után, és a következő szállítmány csak vasárnap vacsorára érkezik meg. Így úgy döntöttünk, hogy ránk fér némi változatosság, és elkocsikázunk az óceánhoz, Hampton Beach-re. Meg különben is, július eleje óta elviselhetetlen hőség volt, napközben 100 Fahrenheit fölött, 95% páratartalommal. Unbearable.

El is jött a szombat reggel. Megkaptuk a Suburbant, amiről már olvashattatok, hogy milyen keveset eszik (automata váltós). Bár az olajnyomással volt (van is) némi gebasz, vagyis a nyomással az a baj, hogy egészen konkrétan nincs, de a maintenance-guruk elláttak minket pár liter olajjal és néhány megszívlelendő tanáccsal. Aztán milyen a mi szerencsénk? Pont mosogatás közben szar idő lett, zuhogott, dörgött, villámlott. Így csökkent a csapat létszáma, 6-ról 4-re. Cserébe ők dolgozhattak hétvégén. Azért mi kitartottunk, felpakoltunk magunknak egy hadseregre elég junk foodot, és elindultunk 11 fele. Kedves és hűséges útitársunkat, Suburbant is megetettük potom 40 dolcsiért. És a nap is kisütött. Kezdett alakulni a helyzet. Beugrottunk a Wal-Martba is (kb. Tesco) feltankolni magunkat is olyannal, ami a camp konyhájából nem szerezhető be, és száguldottunk is tovább az autópályán. Úgy, hogy minden egyes autó lehagyott minket, mert az olajon kívül a gyorsulás is bajos. De azért mi szeretjük. Csak az Ökofussabdruckodnak adsz vele egy nagyot. Bár magával a kajával is, mert texasi és dél-karolinai zöldségekkel etetjük a tábort. Az autópályát épp építik (bővítik) errefelé, kapus rendszerű, 3-szor 75 centet fizettünk, kb. 20 mérföldenként van egy-egy kapu. Mivel nekünk nem volt semmiféle autópályakártyánk vagy bankkártyánk, a CASH feliratot választottuk, ahol az unott arcú emberke egész nap quartereket szorongat a kezében. Izgi lehet.

2 körül odaértünk. Épp nem esett. Leparkoltunk, és irány volt a nagyvilág. Kb. 10 kép elkattintása után elkezdett újból esni. Így visszatértünk barátunkhoz, és isteni ötlettől vezérelve kajálással ütöttük el az időt. Ha már van 60 perces parkolójegyünk, legalább használjuk ki, és nézzük az óceánt. Meg a forgalmat. Rengeteg bringás volt. Esőkabát fel, és mehet. Bárki, aki be akart parkolni mögénk, és meglátta, hogy mi az autó csomagterében osztjuk a sajtot, gyorsan tovább is állt. Bezzeg a bringások még integettek is. Ők jobban átérezték a helyzetet talán. Kaja és 60 perc után tettünk pár kört a városban kocsival, és találtunk egy 3 $ / day parkolót, így átpártoltunk oda. Ezután ott röhögtünk tovább magunkon. Aztán kimerészkedtünk a biztos kis helyünkről, és vécét keresve elindultunk. Végigmentünk a helyi bazársoron, kihagyható élmény. Mivel még mindig esett, így vissza a kocsi. És mivel tilos autóban aludni az USA-ban, így aludtunk egy kicsit. Mindenki ott és úgy, ahogy tudott. És mire felébredtünk (kb. fél 7), nem esett. Bejött. Aludjunk rá egyet. Esőkabát, pulcsi, cipő maradt, papucs, fürdőcucc, törölköző jött. Mások korábban ébredhettek, mert már sokan voltak a parton. A víz elképesztően hideg volt, így én próbáltam megelőzni az időskori reumámat, és maradtam a parton. Aztán elindultunk az ismeretlen földcsücsök felé, ami a pára miatt félnapnyi járásnak tűnt, de egy óra alatt abszolválható. És mindeközben jött a dagály. Meg a nap is elindult lefelé. Szép. Nézd meg te is. Csak ugye az óceán felőli naplementés képpel lehet probléma... Ezzel tavaly sikerült szembesülnie sofőrünknek. És a helyzet idén sem változott. Érthetetlen.

Miután már minden láttunk, és pár privát zónát bejártunk, visszaindultunk a városba. Enni. Aztán meg aludni. Egész jó kajahelyet találtunk. Például használtak fűszereket. Azért egy hónap elvonó után nem rossz az ilyen. Aztán a kupaktanács úgy döntött, hogy Hampton túlságosan felkapott ahhoz, hogy nyugiban aludhassunk a parton, meg a víznek sem kéne elmosnia minket, így Portsmouthra esett a választásunk, mint éjszakázós hely. A város majdnem közepén találtunk egy szimpatikus helyet. Pont ott, ahol éppen nagyot esett mínuszba az olajnyomás. Egyből megkedveltük azt a placcot. Berendeztük a szállodánk, majd építettünk egy fürdőt is. A legkisebb ment az első ülésre keresztbe. A maradék három meg ment hátra a hűtőládák elé. És simán volt helyünk. Még utoljára lefárasztottam a bandát a szokásos elalvás előtti eszmefuttatásaimmal. Van, aki már megszokta. Majd idővel ők is. És annyira jól aludtunk, hogy a napfelkelteles el is maradt. Engem fél 9-kor úgy kellett az „ágyból” kirugdosni, mondván, hogy már sokan vannak az utcán. Kerestünk egy benzinkutat, mert nappal már nem működött az éjjel épített fürdőnk. Meg a szállodánknak nem volt kávéja sem. És mi történt? Sütött a nap. Mehettünk a partra. Odakeveregtünk egyre, és süttettük a hasunk (meg a hátunk). És feléltük az előző vacsoráról dobozban elkuncsorgott kajánk maradékát. Aztán befelhősödött. Mit volt mit tenni hát, mint átugrani Maine államba (Portsmouth másik végétől kezdődik), és elmenni a Kittery outletbe. Ahol volt kb. 1 óránk. De legalább összefutottunk magyarokkal. Mert magyart mindenhol találsz. Mintha nem lenne elég jó hely az a Magyarország… Mert pénz nincs sok utazni… Hazafelé már sok érdekes nem volt, beestünk a táborba, zuhany, nyomeltűntetés a kocsiból, és irány volt az újabb gyerekadag etetése. Meg végre a saját pocakunk etetése is. Jó kis camp fooddal…

süti beállítások módosítása