… Még akkor is, ha fáj….

A hullafáradtság fájós fajta határán kijelentettem, hogy én többet este sehova és senkihez sem megyek semmi se csinálni, ezután pizsilövés lesz este 10-kor, mert negyed 7-kor felzargat a telefonom. Nos, ez ment is két napig, aztán a harmadik este úgy döntöttem, hogy az a pár órával kevesebb alvás nem lesz olyan vészes. De az. Az ördögi kör visszaüt hamar.

Egyik nap előrukkoltam egy dishwashing schedule-lel, mert az állandó harcból marhára elegem lett. És láss csodát, azóta ezen nincs vita, vagy legalábbis kevesebb. 10 perces legozással megoldottam egy hónap vitáját, mások pedig belátva, hogy mindenkinek kijár a heti 8 mosogatás, belementek.

Aztán egyik reggel el merészeltem aludni. 8 perccel később becsörtettek értem, akár Tróját is be lehetett volna venni ekkora schwunggal. A szívroham a büntetés a tetted miatt. Megbűnhődtem.

Utána az egyik srác szülinapja következett. Gyártottunk neki tortát porból meg vízből, és az egészet bevontuk blue die-jal színezett műtejszínhabbal. Hadd legyen mindenkinek kék az egész feje. És ezt billogként viseled órákig, fogmosások és rágók tömkelege után is. Estére pedig Tom, a 60 körüli maintenance guru és Amy, a felesége meghívták a bandát magukhoz egy birthday partyra, mivel a táborban nem lehet alkoholizálni, a városba meg ennyi embert bekocsikázni meg vissza húzós lenne, és van, aki 21 év alatti. Amy kaliforniai, a függönykor alatt bejárta Európa akkor bejárható részét sátorral, ahogy azt illik. Tom new hampshire-i, valahogy összeakadtak a hippikorszakban. Nagy motorosok voltak, laktak Arizonában is, aztán visszajöttek ide, és felhúzták a házukat, született két lányuk, a motorokat pedig veterán autókra cserélték. Jó kis este kerekedett a sok huza-vona után. Csak a másnap reggeli kelés megviselt. Mindenkit.

Másnap a nagy vergődések után úgy döntött a magyar csapat 5 fiú és egy lány tagja, hogy meg kell nézni az Upper Decket (A Bár Wolfeboroban) szombat este is, hátha akkor nagyobb az élet. Jelentem, nagyobb. Annyival, hogy gyorsan férjhez is mentem kétszer, csak az egyik házasság hamar befuccsolt. Nem tudtunk megegyezni a miami vagy a connecticuti lakhelyről. Igen, az élet nehéz. Nagy csalódásomban elmentünk csocsózni, amivel csak annyi a baj, hogy 3 kapus van, és szorul. Más nincs vele. Még szerencse. Aztán a piaárak miatt kialakult tarthatatlan helyzetben elindultunk hazafelé. Jött mögöttünk egy kocsi. De az egyik srác megnyugtatott mindenkit, hogy ez nem rendőr, mert nincs a tetején villogó. Valóban nem a tetején van, hanem a napellenző helyén. Kéz a kormányon, és várod sorsod beteljesülését. A baj velünk csak annyi volt, hogy a dög nagy kocsival érintettük a sárga vonalat (mert itt sárga a dupla záróvonal). Aztán a sofőrnek nem volt nemzetközi jogsija (amire magyarul van ráírva az, hogy Nemzetközi Jogosítvány), csak a magyar. De ez nem gond, mert a járőrautóban lévő számítógéppel lekérdezik az adatbázisból, hogy minden rendben van-e. Nálunk sercegő walkie-talkie van, és a huszadik rokon születési anyakönyvi kivonata is kell, ha igazolni akarod magad. Közben ledaráltuk a történetünk, hogy miért vagyunk itt, aztán a rendőr is ledarálta az övét. Koszovóban 2 évig békefenntartó volt. Nagyon tuti. Aztán jó utat kívánt, és ennyi volt.

Aztán újabb másnap, és ismét fájós fajta döglődés lett úrrá a csapaton. A nap csúcspontja a tábor elmés játéka volt: margarinnal bekent görögdinnyéket kellett cipelgetni a parton fel-alá. Ki meddig viszi. Az eddigi legjobb camp-food darabjaira esett szét a homokban. Kiakasztó.

És végre eljött a tűkön ülve várt ünnepnapom. A másik day-offos sráccal felkerekedtünk Conway-be. És mit láttam? Életem első amerikai vasúti sínpárját. Aztán meg a járgányt is rajta délután. Már ezért megérte eljönni párezer mérföldet. És a vasutas élmény mellé járt egy útépítéses is. Apró örömök. 

Az újbóli munkanapomon pedig szembesültem azzal a ténnyel, hogy nőkkel együtt dolgozni a világ egyik legrémesebb dolga. A pasik egymás között tudják, hogy hányadán állnak, a lassan kialakult hierarchiát de facto elfogadják, nem nagyon pattognak. De a nők? Megy a pletyka és az áskálódás, rivalizálás. És mivel én ebből ki akartam maradni, így rajtam csattant az ostor. A nagy szembesítésnél pedig ismét kiről derült ki, hogy értelmes emberi lény? Naná, hogy egy srácról. Ő nézett egyedül rám, és beszélt is, és elmondta, hogy mi a baja. A két csaj csak egymás szavába vágva hergelték egymást a kényszerképzeteikkel, meg a szerintük nem fair dolgokkal. Mert minden unfair, ami velük történik. Mi lenne velük, ha egyedül kéne megvédeni az igazukat, ki kéne állni magukért? Ráadásul sok idiótával szemben, akiknek a vádaskodásban nagy rutinjuk van? És persze nem rángathatnák elő a bevált praktikát, hogy ő egy gyenge, elnyomott, esetlen nő, akit szánni és támogatni kell. Csak hogy ezek a tények itt nem játszanak, és ez nagyon fáj nekik. Tenniük is kell valamit, nem csak pózolni. Szánalom a köbön.

Mindezen túllépve újabb okot találtunk az örömre. Eljött két srác névnapja. Mivel nem maradt nekik elég sütitrutyi, így a hátsó polcról kotorunk nekik egy közös tortát. Elfekvőben mindig van egy-kettő. És összedobtunk egy jól dizájnolt narancstortát, mindenféle kék vagy piros színezék nélkül. Csak a piskóta volt már vagy 4 napos. És mivel 2 nap volt vissza a fizetésig, mindenki pénzhiánnyal küzdött, így maradtunk a hátsónkon este. Cserébe rittyentett nekik az egyik magyar cooker babgulyást. Díjazták.

Az a babgulyás a másnapi international day próbakajája volt (csak másra is alkalmas volt). Ebédre mexikói, vacsorára meg magyar ételt főztünk. A babgulyásba nem került se krumpli, se csipkedett (vagy mi), pedig az amerikai a nélkül nem bírja ki a nap fő étkezését, így kaptak mellé spagetti tésztát. És ők a tésztára rárakták a babgulyást, mintha az lenne a szósz. Aztán amikor éppen összefutottak egy magyarral, csodálkozva kérdezték, hogy te nem eszel hozzá tésztát? Nem, mert ez leves. Leves? Komolyan? Lehet, hogy közölni kellett volna velük a használati utasítást. Mert nem nagyon fogyott a kaja, bezzeg a sunbutter meg a jelly...

Aztán szombaton ismét session-change volt. Mivel múlt alkalommal a távollétünkben elég heves viták alakultak ki, így most a magyar brigád 3 tagja a konyhán maradt, a többieket meg leléptettük. Majd eljön a mi időnk is. Kidzsuváztuk az összes helyiséget, a hipó- és súrolóporkészletünk elég rendesen megcsappant (nesze neked vízvédelem). A hétvégi programnak még bevettük a tábor utáni utazás tervezését. Pár nap alatt jelentkeztek az expedia- és hostelwolrdfüggőségem jelei, naponta vagy 5-ször csekkolom a jegyeket, hogy mikor, hova, mivel menjek. De már kezd körvonalazódni a dolog. Ennek a függőségnek legalább van valami értelme.

És eljött egy újabb day-off. Erre mintha kevesebbet kellett volna várnom. Persze a nagy terveinkből semmi sem lett, mert kedves Liz keresztülhúzta a számításaink, és nem adott nekünk kocsit, holott 2 órát vártunk rá, és a tejet is kicseréltük neki. De annyira azért kegyes volt, hogy az egyik head-counselorrel bevitetett minket a városba (mert hogy ő amúgy is ment). Kimért nekünk pár percet a bankra, hogy gyorsan nyissak egy számlát. Se számlavezetési díj, se éves kártyadíj, nem kell annyi dollárral rohangásznod, és nem kell a forint alapú számláról fizetgetned elég szar árfolyamon. Utána még nagy pislogások közepette megkértem a csávót, hogy vigyen már be a fotós boltba, hátha tudnak valamit kezdeni a sérült jpg-jeimmel. Tudtak is. Kemény 6 dolcsiért csinált nekem biztonsági másolatot. De nem húztam a szám, mert közel 300 képről volt szó. Így vígan száguldozhattunk hazafelé.

Eddig így áll a történetem. Elég sűrű a programom, mióta high-season van a táborban, a nap fele munka, a másik felét meg tovább felezem alvásra meg szórakozásra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.