Közeledik a nyár vége így augusztus elején, welcome to Canada (geographically legallábis). Ez azt jelenti, hogy beachtime már csak elvétve akad, bár fülledt az idő, és éjszakánként elképesztő hideg van. És mi lett ebből? Torokgyulladás. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy egész nap pörgök, keveset alszom, az immunrendszerem pedig narancssárga paradicsommal, óriási, de ízetlen eperrel, meg ehhez hasonlókkal „erősítem”.

Pénteken volt egy újabb szülinap, csak most a lengyel részlegről. Gyakorlatilag az előző szülinap copy-paste-je volt. Aztán szombaton már odavoltam, de gondoltam ez csak a hosszú / rövid éjszaka miatt van. Így szünetekben jártam az erdőt, hogy kinél is aludhatnék, mert nálunk a kölykök ugyanúgy pattogtak a földszinten. Vasárnap meg beütött a krach, minden porcikám fájt, főleg a torkom. Belémtömtek pár Algopyrint, az felturbózott kicsit. De éjjel újból léptem egyet lefelé az egészséglétrán, nyelni nem nagyon tudtam, sőt, a fülem is korlátozottan működött, hála a nyirokcsomóimnak. Így hétfő reggel 5 perces fogvacogások, majd 5 perces megsülések közepette felkerestem a camp-dokit. Csakhogy ő épp nem volt itt, csak a nővér. Sebaj, ha tud rajtam segíteni, nekem ő is jó. Elmagyaráztam, hogy érzem magam, mi a bajom, de szerintem egyből levágta, hogy milyen istenien is vagyok. Aztán elkezdte kideríteni, hogy vírusos vagy bakteriális eredetű bajom van-e. Én 2 másodperces, spatulás nagy á után felírtam volna egy doboz Zinnatot vagy Augmentint, de ő vagy 20 percet szütymögött. Először lázmérés egy olyan kütyüvel, mint nálunk az ellenállásmérő, gombnyomással cserélhető műanyag kupakkal, a fertőzések elkerülése érdekében. Nem tudom mennyit mért, pedig kérdeztem, de az agyam lekorlátozta magát az alapfunkcióim ellátására, meg hát Fahrenheitben mér, így gyorsan szelektáltam az új információt. De több volt, mint 37,2, abban biztos vagyok. Aztán jött a nagy á, csak fél percig, mert két kenet kell, mivel van két kis doboz valami spéci folyadékkal és végtelen hosszú használati utasítással. Az egyik a citromsárga A, a másik a piros B. Mindegyikbe bele kell tenni egy-egy kenetet, és pár perc után, amelyik elszíneződik, olyan bajod van. Nekem lett igazam, bakteriális. Hívta a városi rendelőt, hogy mi legyen velem, de senki nem vette fel. Így adott fájdalomcsillapítót meg torokfertőtlenítőt, és kérte, hogy jöjjek vissza egy óra múlva. Mikor visszamentem, újabb kenet (hátha más lett a bajom?), újabb telefon, de semmi válasz. Jó, újabb egy óra várás. És egy órával később újból eljátszottuk ugyanezt. Itt akár meg is halhatna valaki, akkor se lenne doki? Aztán nagy elnézések közepette visszahívott 2-re, hogy addigra már tuti lesznek fejlemények. Mikor indultam volna haza, még összefutottam Lizzel, aki közölte, hogy csak engem bevinni a városba nem gazdaságos, várjak, majd lesz valami. Tőle meg is fel is fordulhatnék, azt hiszem. Aztán ha csatlakozna még valaki, mert nem lett volna gazdaságos bevinni a kórházba, akkor már talán a temetőig elfurikáznának, úgy jobban kijönne az üzemanyag. Meg közölte, hogy reméli, tudom, hogy a gyógyszerem senki, de senki nem fogja kifizetni nekem, azt én magam fogom fizetni a saját magam pénzéből. Just for you know. Roppant kellemes személyiség, nem hiába él egyedül a macskáival. Összeszedve némi erőt visszavágtam neki nem túl kedves hangon, hogy yeah, am aware of it. Így gyorsan lelépett, mert rohadtul fél mindenféle betegségtől. Hazabattyogtam, aludtam, aztán 2-re visszatértem a nővérhez. Addigra előkotorták a biztosításom, és megbeszélték a kórházzal, a dokival (akivel nem is találkoztam egyszer sem) és az offos sráccal, hogy mik a teendők. Szerencsére, mert én létezni se nagyon tudtam, a kocsiba is úgy másztam be. A kórház úgy néz ki, mint egy hotel, mindenki segítőkész, és amint levágják, hogy nem amerikai vagy, lassítanak a beszédtempón, és artikuláltan kommunikálnak. Elküldték a kismillió kenetem közül az egyiket a laborba, azt kellett leadnunk, de volt valami papírügy, amiben én csak passzív résztvevő voltam, szegény srácot küldték jobbra-balra. Aztán a kórházból irány volt a Rait-Aid (gyógyszertár). A helyiség 4/5-e vénymentes ez meg az, hátul van a betegrészleg, ahol ott vár a recepted, nem te viszed magaddal, nehogy véletlenül megváltozzon rajta valami vagy sokszorozódjon útközben. Aztán a felírt dolgok megszerzése sem megy olyan könnyen, először kapsz két papírt, amit ki kell töltened, névtől az e-mailedig minden kell. És ha ezek megvannak, leadod, és nekiállnak a névre szóló gyógyszer kiadagolásának. Kiindulva az otthoni támogatott gyógyszerárakból, és ahhoz hozzáadva, hogy itt a TB évi összege elég sok nullát tartalmaz, és cserébe olyan sok minden nem jár, de a gyógyszerlobbi nem kis teret nyert itt is, kíváncsi voltam, hogy mennyi lesz a megmentőm. Nálam kb. 35 dolcsi volt, de a srác mondta, hogy itt a bankkártyája, és mivel ő már tavaly is itt volt, gondoltam az én kápém nem nagyon lesz elég. És 20 perc várakozás után az amcsi filmekből ismert kis henger alapú hasábot a nevemmel, címemmel, telefonszámommal átvehettük 11 dolcsiért, feliratozva minden hatóanyaggal és szedési utasítással. Pluszba megkaptam a gyógyszer ismertetőjét, ahol nem csak a hatóanyag szerepel, hanem hülyebiztosan részletezve van, hogy milyen betegség esetén alkalmazható, hogyan hat, mikor mi a teendő. Még a parkolóban belőttem magam az első adaggal, aztán száguldoztunk hazafelé, és várt a séf-cooker ház kevésbé kényelmes, de cserébe csendes kanapéja. Miután visszaértünk, Liz azon morfondírozott, hogy a srácot, aki bevitt a városba, 24 órára el kéne szeparálni mindenkitől, hátha ő is terjeszti a gyilkos kórt. De ezzel az ötletével elég rendesen ki lett nevetve. A második, esti adag bevétele után 30-40 perccel konstatáltam, hogy ez valami atomvillanás erősségű antibiotikum, mert már kezdtem életjeleket adni. És mivel nincs itt anya, aki félóránként kéztördelve rohangálna be hozzám a hogylétem felől érdeklődni, így kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradok, mire jött a séfbácsi, hogy mikor lesz újból vigyor a fejemen. Aztán következett az offos srác, hogy mennyien kérdezték tőle, hogy mi van velem. Aztán jött Abiel a mexikói zöldséglevessel, hogy egyek már valamit. Aztán hoztak teát. Így kaptam egy csomó pótanyut (vagyis aput), csak ki kellett várnom, hogy végezzenek a munkával. És este az új családom egész jól el is szórakoztatott, bár még nem voltam teljesen a régi önmagam. Másnap reggelre már definitly jobban voltam, bár az ágyba kapott a kajáimnak egyelőre csak egy kis része volt az én torkommal kompatibilis. A napot vegetálással töltöttem, aludtam, olvastam, meg az aznap offos Abiellel dumáltunk egy csomót, már amennyit sikerült a visszafogott beszédképességem miatt. Aztán a harmadik napon már várták a megjelenésem a nyilvánosság előtt, így ebédre lenéztem. A nap második felében még erőt gyűjtöttem, dumálgattam, elvoltam. És azt hiszem, már kijelenthetem, jól vagyok. Bár a gyógyszerkúrát le kell nyomnom, de sokak örömére, és sokak bánatára megmaradok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.