Szeptember 2-án egy gyors (metrón befejezett) reggelivel indítottunk, majd megirányoztuk Queens-t, mert a motort ott tudtuk felvenni. Ehhez kisebb akadályokat kellett leküzdenünk, mint például végigvonszolni az összes cuccot fél Manhattanen. A metrókban ismeretlen a mozgólépcső, de cserébe jó mélyen mennek a szerelvények (nem kéregvasút ugyebár), így jó sok lépcső van. No meg Penn Station-ön át kellett szállni a megfelelő vasútra. De mindent hiba nélkül teljesítettünk. Mikor odaértünk az Eagle Rider-höz, csak egy srác volt ott, aki a motorjára várt. Mi meg nem találtuk a kiszemelt járgányt. Nem veszik véresen komolyan a dolgokat. Aztán előkerült a szarok-bele típusú halál jó fej boltvezető csávó. Közölte velünk, hogy nem csoda, hogy nem találtuk a Yamahánkat, valami baja van, még nem szerelték meg, de van ott két Harley, válasszunk közülük. Mondtuk, hogy jó, de mi nem hiába nem egy Harley-t foglaltunk le, mert mi csóró egyetemisták vagyunk, akik egy szimplább géppel is beérik. Erre mondta a csávó, hogy nem úgy van az, ezt ők cseszerintették el, így ugyanannyiért vihetjük bármelyik Harley-t. Ja, hát az már más. Gyors tanakodás után ráböktünk az egyikre, majd bukót választottunk. Közben előállt a srác egy újabb ötlettel. A hétfői Labor Day (itteni május elseje) miatt csak nekünk kéne kinyitnia a kócerájt, így mi lenne, ha kedden vinnénk vissza a motort. Mi ekkor újból az egyetemista büdzsénkre hivatkoztunk, ő meg arra, hogy ez ismét az ő hülyeségük, tehát semmivel sem kellene többet fizetnünk. Naná, hogy belementünk. A nagy csomagokat is lerakhattuk náluk, csak pár dolog jött velünk az oldaltáskákban. És még a tank is félig volt. Summa summarum minden okunk megvolt az örömre.

Dél körül kigurultunk az üzletből, az aznapi terv Bronx-on és a Finger Lakes vidékén keresztül Buffalo volt. Bronxban hatalmas dugó volt, és a nap is tűzött, de még így is lelkesek voltunk. 50 mérföldenként megálltunk ellenőrizni, hogy a hátsónk megvan-e még, mert érezni nem nagyon éreztük. Meg akkor már feltankoltunk kávéval, ha már értelmes kaja nincsen benzinkutakon (meg amúgy se sok). Ithaca-ban újabb dugóba keveredtünk, mint kiderült egy hatalmas baleset miatt. De így legalább meg tudtuk nézni a várost. Sötétedés után marha gyorsan marha hideg lett, így amink volt, felvettük (Attila az egyik pulcsiját, én meg Attila kabátját), aztán gyors kupaktanácsot tartottunk, amiben segített egy helyi házaspár is, akik végül odaadták a térképüket. Igen, az emberek szó nélkül odajönnek segíteni, és akarnak is segíteni, nem csak fontoskodnak. Valahogy a bizalom náluk más, mint nálunk. Így megtudva az utat száguldoztunk is tovább. Az nem jött össze, hogy Canandaigua városát világosban lássuk, de azért megnéztük, kb. Siófok, így kaptam egy kis otthonfeelinget 3 hónap után. Aztán egyszer csak nagy villogás követett minket, persze rendőrautó volt. Félreálltunk, és türelmesen vártuk, hogy most akkor mi lesz, mivel Attila halkan bevallotta, hogy egy pöppet gyorsabban ment, mint az engedett. A rendőr arca meg a komorról egyből vigyorgósabbra váltott, miután meglátta, hogy a motoron nem két 50 feletti, bőrcuccos, hűdekeményvagyok motoros ül, hanem két fiatal színes cuccokban nagyon megilletődve. Attila rögtön azzal is kezdte, hogy légyszi, lassan beszélj, mert hát minket nem itt rakott le a gólya. Így a büntetésből csak ejnye-bejnye lett a mi érdekünkben, mert sok az őz arrafelé. Újabb (sokadik) pozitív csalódás.

Este 11 fele odaértünk a szeptember 3-ra lefoglalt szállásra, egy próbát azért megér alapon. Megérte, átrakták aznapra, és semmivel sem került többe, ráadásul Business Class szobát kaptunk. Mikor beléptünk, csak ámultunk, mert egész nyáron miniméretű faházakban laktunk, itt meg külön túra volt, ha az ágytól elmentél a fürdőbe. Reggel még szereztünk némi infót a Niagaráról (fő, hogy időben), aztán reggeliztünk 5 perc alatt (fő, hogy egészségesen táplálkozz), és léptünk is tovább. 5 dolcsiért leparkoltuk a motort kb. a bejáratnál, és indultunk is a felfedezőtúránkra. Marha szép, jó ott állni, és csak hallgatni a csobogást, hajózni is jó, de az azért csalódás, hogy így ki/be van építve a turisztok pénzére számítva, és a természetnek ezért nem sok esélye van érvényesülni. És természetesen itt is jó fejek az emberek, minden további nélkül lerakhattuk a cuccunk meg a bukókat, holott rettegnek 9/11 óta.

Innen Washington volt az úti cél, ami nem kis távolság, de Attila szerint simán lenyomjuk. Azért annyira simán nem ment... Előrelátóan a hajón kapott esőkabátainkat elraktuk, mert aznapra esőt ígértek Penszilvániába. Délután 3 fele el is kaptuk az esőt, vagyis ő minket. Először csak egy kisebb zápor volt, félreálltunk, kajáltunk valami szendvicsfélét, és örültünk, hogy már mehetünk is, mert annyira már nem is esik. De esett... Így 10 perc után újabb szünet, ahol a kajálda tulaja lelkesen jött ki velünk beszélgetni, hogy kik vagyunk, mit keresünk itt, hú, Európa, ő volt Hollandiában, milyen jó hely, vissza akar menni. Az átlagember itt ilyen nyitott. Amikor már egészen kitisztult az ég, elindultunk, mert DC még messze volt, az idő meg csak ment. De pár tíz mérföld után újabb kényszerpihenőt kellett tartanunk, ez esetben egy bolt előtt álltunk meg. Itt is jöttek beszélgetni, érdeklődni, kaptunk jó tanácsokat. Pl. nézd meg az előrejelzést, vagy ha már elindultál, de esik, akkor állj félre. Nos, mi megnéztük az időjárást, azért hoztuk el az esőkabátokat, és nekünk csak adott napunk van az útra, így mennünk kell, és épp azért állunk ott, mert esik... Attila felvette a Niagarás esőkabátot, de nekem mondta nagy bölcsen, hogy fölösleges felvennem azt a kék csodát, mert ami vizet kapunk, azt ő kapja csak. Nem kellett sokáig győzködni, kényelmesebb nekem anélkül. De egy idő után fázott a hátam. Tapogattam, csurom egy víz volt a pulcsim. Aztán kiderült, hogy a gatyám is tocsog a vízben, mert a hátsó kerék felverte rám az út vizét (ha csak a porát verte volna). Így felvettem az esőkabátot én is. De így sem volt jó, majd megfagytam. Váltóruhám pedig nem nagyon volt, csak néhány rövid ujjú felső. Így jött a nagy kérés, hadd vegyem már fel Attila cuccait, mert ő előrelátó volt, és hozott mindenből kettőt, sőt, kabátot is (amit, mint ismeretes, előző este már használatba vettem). Egy benzinkút vécéjében átvedlettem, és hirtelen jó kedvem lett, nem fáztam, az eső sem esett, mehettünk tovább.

Sötétedéskor Altoona környékén voltunk, és nem túl bíztató felhők kavarogtak a fejünk felett, így úgy döntöttünk, keresünk valami netezős helyet, ott meg szállást. Megoldottuk a dolgot, kinéztük a legolcsóbb szállást, ami még így is drága volt, de legalább ott volt pár utcára. A check-in-nél kicsit genyózott a nő, de aztán egy ügyes mondattal mégis szereztünk egy szobát. Viszont mikor az orrom alá rakta a kártyatranzakciós papírt, hogy írjam alá, összerándult a gyomrom egy pillanatra. Viszont cserébe aznap este happy hours volt a bárban, aminek keretén belül 1 dollár volt egy korsó sör. Így zuhany és lámpaburára való ruhateregetés után lenéztünk a helyi egységbe, ahonnan elég későn értünk vissza, és a reggeli ébresztő eléggé megviselt minket. Itt is gyorsba reggeliztünk, és irány volt a tegnapi úti cél. Attila a 180 mérföldet leültette velem egyben, hát nem éreztem magam a legcsodásabban, mire odaértünk. De az idő egyszerűen tökéletes volt, ráadásul közvetlenül a National Mall mellett találtunk parkolót. Körbejártuk a Capitol Hillt, a Lincoln emlékművet, a háborús megemlékezős mindent, elnéztünk a Capitoliumhoz is. Az összes emlékművet úgy veszik, mint az amerikai népre mért végtelen csapás kultuszhelyét, ahol népük tízezrei vesztek oda, ezért az igazság és erő nevében el kell oda vándorolni. Csak arra nem gondolnak, hogy az egészet ők gerjesztették, és a másik felek sokkal nagyobb áldozatot fizettek, és nem csak lélekszámban. Vajon afgán emlékművet mikor állítnak? Szóval az egész város a gyilkolásról meg Amerika (vélt) feljebbvalóságáról szól.

Mellékesen a városban az összes múzeum ingyenes, így hatalmas a tömeg mindegyikben. De nagyon színvonalasak, szóval simán megéri elmenni Washingtonba 1-2 hétre múzeumlátogatóba. Mi csak a Repüléstudományi Múzeumba mentünk be, annyi okosság van ott a repülés történetétől kezdve az űrkutatásig, hogy csak kapkodtuk a fejünket. A múzeum után elnéztünk a Fehér Házhoz, aminek a tetején mesterlövészek pásztázzák folyamatosan a terepet felállított fegyverekkel, durva. Épp a Zöldek tüntettek a mexikói-öböl-beli olajszennyezés kapcsán az olajipar ellen. Ami azt illeti, igazuk van, csak ezzel a 30-40 fős tömeggel nem sokat érnek el, meg amúgy is egyre inkább a laikusok pénzére hajtanak (lásd budapesti aluljárók), hogy azt majd erre meg arra fordítják. Ne kérjenek pénzt, hanem segítsenek a saját két kezükkel, ha annyira zöldek és alternatívok. Minek belevenni a kapitalizmust? Vagy már itt is pont ez a lényeg?

Írtam gyorsan Darrylnek, hogy akkor megyünk hozzá látogatóba aznap, és elindultunk Baltimore-ba. Címünk volt, csengettem, de semmi válasz. Big D épp cook-out-on volt az egyik bátyjánál. Hívtam, gyorsan hazaugrott, megvolt a nagy viszontlátási öröm, de mondta, hogy az ajtaját soha nem zárja, simán bemehettünk volna (extra tipp, ha arra járnál). Aztán húzott is vissza magunkra hagyva minket azzal az utasítással, hogy van kaja meg sör a hűtőben, érezzük magunkat otthon. Így is tettünk. Végül a kanapén elaludtam 11 fele, Attila meg feltűnően kedvesen felébresztett, hogy menjek már be DJ szobájába, keres nekem takarót is, meg minden. Kiderült, hogy neki DJ ágya rövid lett volna, viszont az általam elfoglalt kanapé pont tökéletes, ezért a nagy kedvesség és figyelmesség. Darryl valamikor éjjel ért haza kissé ittasan (még ilyet). Attila még fent volt, így neki is innia kellett, meg eldumáltak az élet dolgairól. Hétvége lévén ott volt Marques is, Darryl másik kisfia. És mivel vasárnap volt, fél 10-re be volt tervezve a mise (baptisták). Reggel Darryl jó apuka módjára rákényszerítette a két kissrácra az ünneplős ruhákat, meg időre meg kellett reggelizniük. Ez náluk úgy megy (DJ ötlete alapján persze), hogy két kanállal annyi kaját lapátolnak be, amennyit csak tudnak, majd a nyert időt elszórakozzák. Végülis. Aztán gyorsan lőtt rólunk pár képet a félig vak szomszéd néni, amik egész jók lettek, és Darrylék leléptek misére, mi meg ott maradtunk, hogy majd lépünk mi is, kulcs úgysincs.

Először Baltimore-t néztük meg, igazából kihagyható város, a kikötője szép, de semmi extra, azon kívül meg csak pár szebb utca. És a lakosság igen jelentős hányada fekete, amit mi nem tudtunk, csak ott tapasztaltuk meg, így duplán lerítt rólunk, hogy nem helyiek vagyunk. Motorral elnéztünk az egyik nem túl jól szituált feketék által lakott negyedbe (gettó). Tébláboló emberek az utcán, a gyerekek kint játszanak az úttesten, a fiatalok a suliudvaron kosaraznak meg bringáznak, üvölt a rap, totál, mint a filmeken.

Innen Philadelphiába mentünk, az már mérföldekkel barátságosabb és szebb város. Olyan túl sok látnivaló ott sincs, de egy napot simán el lehetne tölteni. Minden a Liberty Bell köré összpontosul, ez az a harang, amit megkondítottak (vagy mégsem, megy a vita róla), mikor kimondták az államok függetlenségét 1776-ban. Aztán Attila kitalálta, hogy neki kell egy kép a Rocky szobor előtt, csak hát hol az a szobor? Kérdezősködtünk, küldtek minket minden irányba, de végül célt találtunk. Jelentem, a Museum of Art előtt van, ahol épp Renoir kiállítás volt. Pech, nem volt időm bemenni. Miután felcsaptam fotósnak, mehettünk is tovább. Itt már vészesen közeledett a keleti túránk vége, bár még egy megálló várt ránk. Nevezetesen a Shop Stop című film helyszíne, amit nem tudok, hogy hol van, csak a koordináták vannak lementve (de hol?). Valahol New Jersey államban található, az tuti. Így hát elindultunk. A GPS közben lemerült, a PDA-t még tudtuk egy darabig laptopról tölteni, de a laptop is feladta, viszont kis töltöttségnél a PDA nem tud műholdat találni... Így ment a kezembe a PDA, amin a térkép még megvolt, csak kommunikálni nem tudott, és mondtam utcáról utcára Attilának, hogy merre menjen. És megtaláltuk. Egy helyi arc mesélt róla pár dolgot. Nemrég még megvolt az étterem is, de az most üresen áll.

Innen már tényleg csak New York volt vissza, ismét közeledett valami nagyon jónak a vége. Ebben a borongós hangulatban vágtunk neki az utolsó mérföldeknek. Az utak marha drágák az óceán partján, egy fél este alatt 2-szer annyit fizettünk úthasználatért, mint az egész túránkon addig. Elkaptunk egy újabb nagyvárosi dugót, aztán inkább kicsit kerültünk, így Haarlemet is sikerült átszelnünk. Megkerestük a hostelünk, ahol szemét módon felzargattuk este 9-kor az indiai párt, akik velünk voltak egy szobában. Elmentünk a sarki boltba venni valamit, hogy megünnepelhessük a keleti kalandjaink végét. Ez az ünneplés is jól sikerült, nem kell aggódni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.