A tábor utolsó néhány napján még megadtuk a módját mindennek, mert mégiscsak az életünk egy meghatározó szakasza várt lezárásra.

Egyik nap elment az egész kitchen staff a jó öreg Suburbannal Old Orchard Beach-re és Portlandbe, Maine államba. A strand tömve volt, hétágra sütött a nap, hatalmas hullámok voltak, lehetett óriási kagylókat gyűjteni, szóval amolyan tipikus vízparti napot csaptunk, rákvörösre égéssel megfejelve.

A táborban még elmentünk motorcsónakozni, tube-olni, vízisíelni, egyik nap vezettük is a csónakot, nem rossz dolog, na. A házunkat kitakarítottuk, az összes cuccom kimostam, a melósruhákat összecsomagoltam egy üzenettel, hátha valaki megtalálja őket. Esténként pedig szokásunkhoz hűen összeültünk különböző létszámmal és különböző italokkal. Minden elmúlásszagú volt, de közben ott volt az utazás mámora is. Furcsa egyveleg.

Augusztus 30-án összedobtunk egy búcsúbulit twisterrel, elvesztett beerponggal, éjszakai fürdőzéssel, vödörrel, tehát kellően lezártuk a nyarat.

Aztán eljött a nagy utazás kezdete. Délelőtt még volt egy kis huza-vona, hogy ne csak Moultonborough-ig vigyenek már el minket, hanem Concordig, és végül mi nyertünk. Délután 5-re lőttük be az indulást. Előtte még megejtettünk egy gyors búcsút mindenkitől, nem vagyok valami nagy benne, bár jó tudni, hogy vannak páran, akiknek tényleg hiányzom. Az egyik srác elvitt minket a buszállomásra, onnan 7-kor tipliztünk tovább Bostonba, onnan meg éjfélkor New Yorkba. Hajnali 4-kor értünk oda, a 28. utca és a 7. sugárút sarkán kiraktak mindenkit, és menj, amerre látsz. Mások mentek is, csak mi maradtunk ott Attilával tanácstalanul hatalmas cuccokkal. Északot hamar belőttük, és elindultunk a szállásra, legalább lerakni a bőröndöket. Találtunk egy metrólejárót, hát pont nem közlekedett éjszaka valami felújítás miatt az a vonal, ez a mi szerencsénk. Így feladtuk, és taxival elmentünk a 113. utcáig, ami már Harlem, vagyis inkább csak a széle. A recepciós nézett nagyokat, hogy mit akarunk reggel fél 6-kor, késtünk vagy koraiak voltunk-e. Hát sajnos koraiak, így a málhák egy része maradt ott, mi meg a nyakunkba vettük a Nagy Almát. Mivel Attilának csak 2 napja volt a városra, így úgy döntöttünk, hogy első nap megnézzük gyalog, amit csak lehet, vagyis amit bírunk talpon, aztán a másik napon meg célirányosan cikázunk majd egyik helyről a másikra, kezdve a National History Museummal, a Botanikus Kerten át az esti Empire State Buildingig. Így hát 1-jén a Central Parkban kezdtünk, mert ott reggel is van élet a futkorászó, bringázó emberek miatt. Innen lemetróztunk Brooklynba, hogy stílusosan átsétáljunk a Brooklyn hídon a napfelkeltében. A híd közepén megettük a táborból csórt utolsó szendvicsünk, közben pedig a reggeli edzést tartókat lestük. Innen lementünk Manhattan orrába, majd a halszagú kikötő következett, onnan meg Lower East Side Chinatownnal és Little Italy-val. Itt már nagyon fogytán volt az erőnk, mert az éjszakát a buszon töltöttük egy minihelyen, ráadásul volt vagy 95 fok mellé, és néhány cuccot még mindig cipeltünk. Ezért feltankoltuk magunkat amcsi méretű energiaitallal, és folytatódhatott a rockin. Továbbmentünk a Flatiron negyedbe, majd Lower Midtownba, onnan rá a Broadway-re, vissza az 5. sugárúton, szóval cikáztunk egy keveset. 3 fele a kajára szavaztunk az energiaital helyett, valami ázsiai helyre mentünk, én marha jókat ettem, Attila meg nem. Innen tovább a Színháznegyeden át a Central Parkig, ahol kiderült, hogy a check-in időpontját 4-re adtuk meg, és nem tudtuk, hogy ezt mennyire veszik komolyan. Így visszametróztunk Harlembe, ami más arcot mutatott világosban, mint hajnalban. Nos, az időpont csak úgy ott van, senkit nem érdekel, és amúgy is késtünk. Viszont közölte velünk Eugen, az ukrán recepciós srác, hogy aznap este pizzaparty lesz, ha gondoljuk, nézzünk el. Hát gondoltuk. Addig lezuhanyoztunk, elmentünk sörért, és megismerkedtünk a szobatársakkal. Én csupa német csajjal voltam együtt, akiknek nem árultam el, hogy értem őket, és így sokkal viccesebb volt, nem mintha valamit is megtudtam volna tőlük, csak akkor is. Sőt, az utam során érthetetlen módon folyton laktam néhány némettel, de végig inkognitóban utaztam. A pizzát bringás futár hozta, csodás. Kaja közben megismerkedtünk az új-zélandi Daryllel, akinek a munkája, hogy utazzon, és közben valamit kiderítsen, de hogy mit, az számomra nem világos. Jó fej volt, és egyre jobb lett, ahogy egyre többet ivott. Még váltottunk pár szót egy holland csajjal is, aki átutazóban volt csak a City-ben, ment tovább Guatemala-ba tanulni. Később még egy német srác is odacsapódott. Végül 11 fele a halálos fáradtság szélén leléptünk aludni, mert másnap indult egy újabb nagy túra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.