Vasárnap volt az amerikaiak legnagyobb nemzeti ünnepe, amikor mindenki túlbuzgón hazaszerető lesz. Még jobban, mint előtte volt. Mert itt szinte az összes ember büszke arra, hogy amerikai, büszke arra, hogy ez a félkontinensnyi ország a hazája, büszke a gyalázatosan rövid történelmükre. Ami a vérengzésről és kihasználásról szól. Meg a hangzatos emberi egyenlőségről. Úgy, hogy még mindig dúl a ki nem mondott vagy eltussolt harc a bőrszínek, vallások és társadalmi osztályok között.

Így érthető módon vártam már, hogy mi lesz. Már napokkal előtte tele voltak a környékbeli házak zászlókkal. Itt is úgy megy egy egynapos ünnep, mint a mediterrán országokban: hidat képeznek, azaz megtoldják még pár nappal előtte is, utána is. A bankok például csak szerdán voltak újból nyitva. A városokban nagy felvonulások vannak, zászlókkal, sült krumplival meg sörrel, és mindenkinél van valami, ami a hazáját szimbolizálja. Bár elég egy adag kaját vennie, és levágod, hogy amerikai, mert élvezettel eszi azt a rém rossz akármit. 

A táborban reggeli előtt elénekelték a himnuszt, és innentől délután fél 6-ig el is felejtődött a Függetlenség Napja. Minden a szokásosként ment, nem volt semmi extra program vagy kaja, csak teletetoválták magukat különböző Amerikát jelképező ábrákkal, különös gondot fordítva az arcukra. Este összegyűltek a tábori zászló alatt, és a napi rutinként játszott zászlóhúzást megfejelték egy kisebb beszéddel, amire nekem nem sikerült odaérnem. De elég komoly fejet vágtak a végén a gyerekek, biztos volt pár szívdobogtató szó. Ezután BBQ-party volt lent a parton az üres zászlórúd körül. Igazán várhattak volna a végéig. Kaja után meg mindenki ment a dolgára. Mi nevezetesen pakolni meg mosogatni. Kimaradtunk a nagy érzelmekből, úgy érzem. Aztán a naplementét szinte kötelező jelleggel a parton néztük végig, és utána indult a tűzijáték. Mert az a család nem család, ahol nincs fellőve legalább egy pakk. Hát még ha gyerekenként párezer dollárt lekapcsoló táborról van szó. A környék tűzijátékait összetéve pedig kijött volna egy pesti augusztus 20-a is.

Az egyik tipikus elvakult amerikait megtestesítő séf jelentette ki örömittas arccal, hogy ez a nap arról szól, hogy az angolokat kiüldözték, az indiánokat meg rabigába vetették, és ez így van jól. Azt ünnepelik, hogy az amerikai győzedelmeskedett az amerikain. Nézőpont kérdése.

És íme két hithű amerikai.

Egyet tuti nem. Nem alszom. Se nem azért, mert annál van jobb program, se nem azért, mert az Arts & Crafts ház felső szintjén lakunk, ahol lent egész nap gyerekek zizegnek, és a faházak hangszigetelése (és hő~) ismeretes. Így délután általában a strandon lógunk. Feltéve persze, hogy nincs elképesztő szél, vagy hideg, vagy nem esik. Mert itt az időjárás meglehetősen változékony. Általában éjjel szétfagysz, pulcsi, kapucni a fejeden, hálózsák, pléd, aztán 8-9 fele kezdődik a meleg, ami meg nagyon meleg, így tényleg a strandon a legjobb. Aztán ha lemegy a Nap, ismét jön a jégkorszak. Júliusban meleg van (annak kéne lennie), augusztusban meg ismét szívesen ácsorogsz naphosszat a sütőnél gofrikat forgatva. Ha meg esik, akkor azt úgy csinálja, hogy 15-20 perc felhőszakadás, aztán egy óra napsütés, és ez cirkulál, ami iszonyatos párát eredményez. Tényleg kell ide a szárítógép, pedig először nagyon tiltakoztam ellene. 

Ha nem a strandon lógunk, akkor például lovagolni megyünk. Keresztül az erdőn és a patakon. Nálam Jasper, az almás-deres kissrác a nyerő, jól megértjük egymást. Aztán próbálkoztam bringázással is, de az sajnos nem nagyon fog menni hosszú távon. Egyrészt azért, mert a bringa meglehetősen öreg, le van strapálva, borzasztó nehéz, és csupa rozsda. Másrészt azért nem, mert itt minden csupa domb, up & down, a váltó sem működik persze, és így azért elég nehéz, Beletaposol, végre felérsz, aztán meg visszaüt a pedál, mert száguldoz lefele. Pedig elképesztően szép tájak vannak itt, az út is príma, tehát nagyon jó lenne körbetekerni a helyet. 

Az a heti egy nap, amikor nem kell dolgoznod, a személyes ünnepnapod. Nekem ez keddre esik. Eddig mondjuk egyet sikerült csak megérnem, de már pályázok a következőre. Szóval, fél 9-kor kizargattak a kölykök az ágyból. De azért messze nem fél 7 volt, amint amikor nem ünnepnap van, így nem dünnyögtem emiatt. Bementem valami kajáért a konyhába, és néztem, hogyan dolgoznak a többiek. Valahogy kellemesebb volt, mint csinálni. Aztán jött a ténfergés, netezés, fotózás. Felfedeztem a tábor könyvtárát a relax house-ban. Igaz, nem egy Szabó Ervin Könyvtár, de 100-150 könyv azért van. Ezek közül egyetlen egyet sikerült ismernem, bár a legtöbb valami sci-fi-féleség lehet, ami nem nagyon nem téma. Így arra az egyre lecsaptam (Merle Malevilje). A gond ezzel csupán annyi, hogy nem vagyok egy időmilliomos itt, így bajban leszek vele, mert vagy munka, vagy szórakozás, vagy alvás (nem 1/3 - 1/3 - 1/3 arányban sajnos / szerencsére). Este pedig bementünk 4 sráccal Wolfeboroba, megkaptuk a tábor egyik gépóriását. 6 személyes, 2 sorban 3 fő kényelmesen elücsörög, meg hátul még van egy hodály nagy csomagtér. Cserébe 15 litert kell neki adni 100-on, és a gyorsulás csak nyögvenyelősen megy neki. Bár itt szinte mindenhol 35-40 mph speed limit van. A Városban bementünk A Bárba, ahol összeakadtunk mindenféle fazonokkal. Az egyik csávó nagyapja magyar. Az egyik csaj magyarul akart tőlünk tanulni, de az egyik srác folyamatosan franciául karattyolt neki. Martinnak meg, a puerto ricoi, olasz, fekete, és még nem tudni, milyen származású illetőnek épp szülinapja volt. Aztán A Bár 11-kor bezárt, de ott volt Dave, aki tudta, hogy ilyenkor mi a teendő. Át kell menni a Wolfeboro Innbe, mert az nyitva van sokáig. Át is mentünk. Ott már „komolyabb” dolgokra terelük a szót, így tudtam meg, hogy Martinnal és Dave-vel zeneileg hasonszőrűek vagyunk. Gyorsan soroltam is nekik pár magyar bandát. Hátha. Aztán pár sör után úgy döntöttünk, hogy ezt anyagilag elég nehéz finanszírozni, mert a legolcsóbb sör is 4 dolcsi, ráadásul csak 4 deci. Így hát hazajöttünk.

Miután utoljára meghajtottam a bringám csúcsforgalomban, úgy gondoltam, hogy az életben maradási esélyeim erre a 3 hónapra nőni fognak. Nos, annyival nem állok jobban, mint én azt sejtettem.

Tegnap este mosogatás közben ugyanis sikerült egy nagy fémtálcát ráejtenem a bal hüvelykujjamra. Először csak ömlött belőle a vár. Aztán rémes fejeket vágva lefutottam pár kört a konyhában, és időközben be is lilult a körmöm. Így a séf jobbnak látta, ha elküld a camp hospitalba (gondolom ő felel az ilyenekért, én is elküldtem volna magam). A tábori doki jó fej, és neki is van egy, az enyémnél jóval nagyobb lila folt a körmén, ez azért megnyugtatott kicsit. Bár miután mindenhogyan kicsavarta a kezem, meg az ujjam, és nem fájt, elkezdte ecsetelgetni, hogy ha mégis feldagadna, hogyan égetné, meg tisztítaná ki, majd pedig fertőtlenítené. Én inkább megegyeztem vele, hogy ez nem fog feldagadni. Nem is dagadt, csak lefagyott a fél kezem a jegeléstől. De fagyási sérülésem úgysem volt még, itt az ideje. Hátha arra is ajánlana valami sintérmegoldást.

Így most úgy nézek, mint aki konyha helyett egy műhelyben dolgozik. Pár napja hagymaszelés közben az adott kezem adott ujján levágtam a körmöm egy részét, rá néhány napra meg véraláfutásos lett egy túlságosan elzárt csaptól, most meg ez. Lehet, hogy nem is érdemes a gyógyulásra várni, hanem egyszerűbb lenne e nélkül az ujjam nélkül.

Maga az élmény nem úgy maradt el, szóval volt szerencsém lassan az összes amerikai kajacsodához. Csak ezek nem jelentenek élményt. Eszed, mert éhes vagy.

Vegyük sorra. Reggeli. Ahhoz képest, hogy ez Amerika, egészen egészséges (de nem teljesen), vagyis egy része. Van sokféle zöldség, gyümölcssaláta, némi tojás, talán még zsemle is pirítva (sütve?). De nehogy már valamiből is kevesebb kalória jusson a szervezetükbe, mindent jól nyakon öntenek extrán cukrozott joghurttal (gyümölcsjoghurttal, ami gyümölcsöt akkor lát először, amikor őt magát ráöntik). Vagy a zöldséget salad dressinggel, hadd tocsogjon benne. Ha pedig ketchup (szigorúan Heinz, mert ez Grown Not Made) nincs előttük, megáll az élet, sikítva rohannak érte, és rontják el vele a tojást. Bár a pizzára nem raknak. Mert azt meg a magyar rontja el, ketchup nélküli pizzánál felhúzza a szemöldökét, és indul el visítva a forrás felé. Ezt a sok finomságot még feldobják pár tíz deka olajtól, zsírtól vagy éppen vértől csöpögő hússal, amit cukorral (!) főznek vagy sütnek. Van még reggelire kása is minden nap, ami nem is lenne rossz, ha nem lenne a harmada cukor. Aztán van itt még gofri, amit megforgatnak valami cukros, fahéjas, tojásos löttyben, hogy ehetetlen legyen számunkra, de ehető számukra. Vagy az english muffin, aminek a neve hallatán az angol csaj csak kimeresztette a szemét. Vagy a french pancake, ami még az összes közül a legehetőbb, de még ez sem finom. Ezeket ők még leöntik juharsziruppal (maple syrup), vagy vastagon megkenik peanut butterrel vagy sunbutterrel (amiből egy tablespoon 200 cal). És mindezek mellé annyira sovány tejet isznak, hogy az vízszínű és vízízű, mert hát a kalóriákra figyelni kell…

Ebéd. A cukrozott hús ekkor sem marad el persze, csak köretnek esznek mást. Például hash brownt, friest, potatot. Ezek mind valami sótlan, színtelen, íztelen krumplicsodák reszelve, főzve, sütve. Tavaly, amikor elfogyott a só, 2 hétig senkinek nem hiányzott egy szem sem. Bezzeg cukorból kész hegyek vannak a raktárban. A krumplipürében benne van a héj is, mert ehhez a krumpli hámozatlanul jön. Eddig egyszer volt leves is, narancssárga paradicsomleves konzervből. Mert itt minden konzerv. A hús előre szeletelt, darált vagy éppen sütőpapírra rárakott fagyasztott. Akkor a köret is mind gyorsfagyasztott, zacskóból ki, sütőbe be, gyerek elé ki, az meg yammizik egy sort a kaja láttán, majd feljavítja némi ketchuppal... De a salad bar legalább mindig ott van mentsvárnak az európaiak számára. Ezek mondjuk tényleg jók, mert szimpla zöldségek felszelve, vagy valami salátának elkészítve (tojás-, tonhal- vagy tésztasaláta). Bár némelyiknek kevés napfény jutott érés közben. Ha van desszert, az is vagy konzerv, vagy félkész. Például konzervpudding vagy olyan süti, ami porból meg vízből áll, és borzasztóan édes.

Vacsora. Kb. mint az ebéd. Vagy pizza előregyártott pizzalapból, konzervszószból és előre reszelt sajtból. Vagy hamburger előre félbe vágott zsemléből, kétes kinézetű húsból meg zöldségekből. És persze mindehhez mi mást ennének, mint chipset (de akár ebédre is). Vicces, amikor jön egy magyar, hogy mi lesz a kaja. Nos, chips. 

A táborban van pár vega ember, nekünk mindig van szójás vagy tofus cucc. Nyár végére már a nevétől is fel fog fordulni a gyomrom, mert hát jók ezek a kaják, de minden nap?

Egyik nap volt egy szülinapos csaj, az anyja hozott neki óriástortát, meg mi is gyártottunk egyet. Kiraktuk a sáskanépnek, pont a staff asztalára kerültek. Mi békésen ettük a salátánk, erre megindultak az asztalunk felé, hoztak még vagy ötféle szirupot, M&M'S-et, csokigolyót, gumicukrot, fagyit, tejszínhabot, és nekiláttak felélni az ellátmányt. Óriástálakba óriásszelet sütiket raktak, óriásadag fagyival, óriásadag habbal megtunkolták, és még ráborítottak pár tíz deka szirupot meg édességet. Nyüzsögtek, ordítottak, visítoztak, és semmi nem volt nekik elég. Aztán az egyik lengyel srác elmenekült, mondván, hogy 2 percen belül talán már őt is felfalnák. Igazat adtam neki, és leléptünk.

Mint ígértem, jöjjön egy kis ismertető az amerikai campekről általában, aztán meg a mienkről pár szó.

Szinte minden valamire való amerikai kölyök campezik nyáron. Ez itt már vagy 100 éve divat. Pénz függvényében kismillióféle táborból lehet választani, van itt alapítványi, magán, sport, zenei, vallási. Még az alapítványiban is minimum a saját lovarda, vízisí, és hasonlók, a magánban meg van minden, amit el tudsz képzelni (még az is, amit nem). A kissrácok eljönnek ide pár hétre, egész nap különböző foglalkozások vannak, mennek kirándulni a környékre, faházakban laknak. Fiúk-lányok külön vannak végig (nehogy máson járjon az eszük kajakozás közben, erkölcsi nevelés is folyik itt rendesen). Naphosszat felügyelnek rájuk a gyerekpesztonkák (counselors),ők velük is laknak, és angol anyanyelvűek (amerikai, angol, ír, új-zélandi, ausztrál). A tábori dolgozók másik fele némi nyelvi problémákkal küzd, és általában örül annak, hogy kijutott ebbe az országba. Lehet tippelni, hogy a magyar banda hova tartozik… Az ő feladatuk a konyhai meló, takarítás, mosás, karbantartás, és hasonlók. Ők is a tábor területén laknak, csak nem a gyerekekkel keverve, hanem külön egy kupacban.

Most nézzük a mi táborunk. New Hampshire-ben van. Ide átnyúlik a kanadai Nagy Tavak vidéke, így lépten-nyomon tavat meg vizet találni. Mi a Lake Winnipesaukee partján vagyunk, de itt van kb. 15 perc sétára a Mirror Lake. Ez egy alapítványi camp, egy erdő közepén vagyunk, és a faházak randomra vannak felhúzva (ahol találtak 10 m2 közel vízszintes platzot, oda raktak egyet, így kicsit kaotikus az alaprajz). Egy fiú (North Woods), meg egy lány tábor (Pleasant Valley) integrálásából született. Még mindig külön van a két rész a két nemnek, így csak ritkán találkoznak (van hetente egy dancing night, ahol odaraknak, aztán táncolj). A support staff is külön lakik, csak mi mindig együtt dolgozunk meg lógunk meló után. Itt ezt a staffet 7 magyar (2 csaj, 5 srác) és 5 lengyel (1 csaj, 4 srác) alkotja. Bevált nemzetek. Ebből a 12 emberből 5 van a konyhán, a többi a maintanence. Én kitchen staff lettem (mert az akartam lenni). Egyelőre két szakács van, szerdán jön egy harmadik is (aki mexikói). Én a két csajjal (Lilla és Ola) lakok egy külön faházban, mindenhez egészen közel, van saját szobánk, fürdőnk. Csak ki kellett dzsuvázni. De már belaktuk, annyira, hogy már egy újabb takarítást is be kellett iktatni. A staff srácok külön vannak 3 házban, nincs ablakuk, csak szúnyoghálójuk (néha tőlük megy ki a hideg), a fürdőjük messze. Ha már nincs sorkatonaság, legalább kapjanak valamit abból, hogy miből maradnak ki.

A daily routine. A kitchen staff fél 7-kor kezd (vagy nem), reggelit gyártunk, 8-kor kaja van, utána mosogatás, takarítás. Ennek 10 fele vége, 11-ig szünet (vagy nem). Ekkor ebédkészítés, délben sáskaetetés, utána újból mosogatás, takarítás kb. 2-ig, és mehetsz breakre 5-ig. Ekkor irány a strand (már bikinimintás vagyok). 5-re vissza vacsorához, ugyanaz a herce-hurca fél 8-ig. Ezután indulhat az esti rocking. Az alkohol tilos, de okosan mindent meg lehet oldani. És ezt a director crew is tudja. Ugyanígy tilos mindenféle testi kontakt a skacok előtt (még a kézen fogva járás is). Ami nem előttük történik, az csak azokon múlik, aki ott van, hogy meddig bírja, mire kíváncsi.              

Maga a tábor a srácokkal 27-én kezdődik. Cca. 500 gyerek lesz itt. Eddig csak a a staffet etettük, és így is sokan vannak. Mi lesz, ha élesben nyomjuk majd? Éljen Manyi néni!

4-re kint voltunk a reptéren, sőt, rengetegen voltak ott, csak éppen személyzet nem (a parkolóőr is csak 6-ra jön, ne is vegyél jegyet). Check-ineltem 19,1 kg-mal, súlyra nagyon tutin belőttem, csak a térfogattal volt némi probléma, de azon meg segített százx kiló (rá kell csupán ülni pár embernek), meg a remény, hogy a zipzár túléli. Ezután a többi 5 magyarral összeszedtük egymást (szumma 6, 2 csaj + 4 srác), majd irány a nagyvilág közösen.

Első körben Frankfurtba mentünk, onnan meg Bostonban Lufthansaval. Mivel enni kb. senkinek sem sikerült felszállás előtt, így messiásként vártuk a „snacknek” hirdetett táplálékot, csak ezt nem sikerült túlzásba vinniük, ugyanis kaptunk egy egész szendvicset, ami egy szelet toastkenyeret, margarint, sajtot, meg egy szelet sokmagos toastkenyeret jelentett. Hiába, válság van, a magokkal is okosnak kell lenni. Cserébe a margarinnal bántak bőkezűen, abból sok maradhatott. Átszállásra volt 4 óránk. Volt egy köröm a boarding ticketemmel, mert négy darab S betű volt a nevem fölött (a gyanú árnyéka vetült rám). De ez is hamar lement, és az idő alig vánszorgott. De legalább szereztem egy Frankfurter Allgemeinet, mert megadjuk a módját a kultúrának. Nagy nehezen boarding time lett, majd elszakadtam a többiektől, és egy francia-német-svájci-amerikai (?) nő mellé kerültem, aki egész végig vörös borozott, majd szép lassan hátracsorogtam a bandámhoz. Itt is eljött a messiás, kicsit már vállalhatóbb formában. Tipp: kérj vega menüt, és első körben megkapod a kaját, csak neked nem jár meggyes süti meg csoki. Viszont jár egy csomóféle rein pflanzlich Brotaufschnitt. Valamit valamiért. Tipp 2: ha német társasággal mész, és látod a steward(ess)-t, kérj sört, mert mégiscsak Brewed in Germany sört ihatsz, és a németek azért nem olyan rosszak sörben. És közben a kissrácokkal együtt nézheted a Duck Talest meg az Ugly Ducklinget. Szép az élet, ment is az idő. Landolásnál sikerült először a jobb oldalunkra érkezni. De megbocsátottuk, mert tudtunk újítani egy kispárnát meg egy plédet (fejenként persze), ha már ilyesmik kimaradtak a pakkból a térfogatproblémák miatt. Elhagytuk az atomtámadás-gyanús gépet, és irány a non U.S bevándorlási pult: pár kérdés, ujjlenyomat, pár pecsét, és Enjoy your stay. Fogom, ezen nem kell aggódni. A cuccainkat is egyben megkaptuk (ez sokszor nem így van transzatlanti, átszállásos gépeknél: vagy nem egyben, vagy egyáltalán nem kapod meg). Az enyémet nézegette egy indiai család, le is vették a szalagról (maguknak). Innen csupán 3 órányi buszút választott el a végcéltól, és ez volt a legkriminálisabb, ekkor már 20 órája pörgettük az utat. Közel 50 percnyi „Ez az? Nem, majd a következő.” után boldogan zuhantam az ülésre, és aludtam át kb. az egész utat, reménykedve abban, hogy majd csak felrugdosnak, ha idő van. Moultonborough-ban várt ránk a két séf és Liz, aki valami vezetőféleség. Az egyik séf egyik kezében kocsikulcs, a másikban sör. Ő az, akit anytime (!) hívhatsz éjjel, ha elmentél, ittál, és fuvar kéne. Mert ő addigra mérföldekkel messzebb fog járni nálad a sörözésben. Mi Lizre szavaztunk. Ő is őrülten vezet, de 24 óra röpködés és várakozás után nem nagyon tud érdekelni. Útközben Liz is jött a messiás szöveggel. Van itt egy csomó zöldség egy csomóféleképpen elkészítve, jó lesz ez. Ezután házkutatás némi császkálással, majd irány volt Álomország 10 fele. Itt UTC +5 óra van, otthon UTC -1, ami annyit tesz, hogy itt 6 órával van kevesebb, szóval egy ideje fent voltunk. De kaptunk egy nehezítő tényezőt, ugyanis se villany, se meleg víz nem volt a házban. De ez utóbbit a nagy szaki (én) orvosolta, így már csak tapogatózni kellett, megfagyni nem, vagyis nem a zuhany alatt.

A történet folytatódik, maradjatok velem. A következő részben megtudhatjátok, hogy milyen a camp-life. 

Holnap reggel 4-kor már a reptéren ücsörgök, így írok egy last minute bejegyzést.

Szóval, mik is történtek pünkösd óta. Voltunk újabb koncerten (csak most Fehérváron, és haza is értünk), és megtudtuk, hogy a nyúli kalandunkkal legendává váltunk, valamint, hogy Newton igenis ott van és cselekszik minden kihagyhatatlan pillanatban. Aztán letudtam minden vizsgám, nem is lettek rosszak, csak aludni aludtam keveset cserébe, és néha még mindig arra ébredek, hogy jaj, hogy is számolom a szennyvíz szervesanyag-tartalmát, vagy, hogy hol is közel nulla a bitumen viszkozitását leíró függvény deriváltja. Aztán szereztem atombiztos szemüveget, LP könyvet, dollárt, túlélő gyógyszercsomagot. És voltam néhány búcsútalálkámon. Az egyikre még a II. kerületi rendőrség is eljött, külön köszönet nekik. Biztosan nagyon örültek nekünk és a többi jelenlévőnek, amikor a jelentést írták (két ujjal pötyögve, gépekért sorban állva). Aztán két másik összejövetelt is összedobtunk, bár az egyik amolyan ráhangolódás volt csak. Aztán szombaton elballagott az öcsém, meg rittyentettem egy sokak által dicsért 8/b-s virágkoszorút. Ma meg nosztalgiáztam egyet a yardon, de volt, aki megnyugtasson, hogy Amerikában mérföldekkel jobb lenni, mint ott. Így gond egy szál se. És nem utolsó sorban kiderült, hogy hajnalban gepárdok szülnek a Balatonban, mert nekik ehhez sok víz kell, és nagyon gyorsan eltűnnek onnan szülés után. 

Most jön a magyarázkodás, hogy miért is nem írtam eddig. Aztán meg írok valami érdemlegeset is. Szóval, az egyetem utolsó hetei és a vizsgaidőszak első hetei elég jól lefoglaltak, meg mellé jött pár zavaró(bb) tényező. Nos, az olvasókat ki kell érdemelni. "Túl kevés olvasóval büszkélkedhetek ahhoz, hogy akár egyet is megfojtsak." (Philippe Djian: 37,2° le matin)

A sulis témáról csak annyit, hogy sikerült egy 5-öst, meg két 4-est is beszereznem ZH-n, ill. vizsgán. Ha most vered a melled, hogy neked mindened megvan simán 4-esre vagy 5-ösre, akkor nem egy helyre járunk. Emiatt kihagytam a Moby Dicket a ZP-ben, pedig a rozsdás körhinta forgott, meg hát el is ígértem magam. De a kötelességtudatom nem engedett (micsoda prófécia). Itt jegyezném meg az illetékes erőknek, hogy az első 3 Moby-albumot próbáltam nekik magyarázni, hogy jók. Vagyis X éve (ahol X = 5 - 7) azokat éltem, most meg néhanapján ottragad MSN-en. És tudom, hogy amikor azok napvilágot láttak, én még javában tologattam a piros lábosokat (mert jólmegyéknél nem csak egy volt). Ezért ne dumáljak azoknak, akik már akkor is a abban a körökben mozogtak. Nem is teszem.

Persze Beatrice-re eljutottam, amit soha nem éltem. Pech. De ne ám már, hogy otthon üljek a mínuszokban, helyette bringatutyi fel, és irány a Duna part. Amúgy meg volt több (sok) vicces figura is, simán megérte. El is megyek Demjénre.

Ha a címet pedig a saját átiratunkban is szeretnéd hallani, jelentkezz be hozzánk, az élmény garantált. Néhány bennfentesnek már volt szerencséje hozzá, nem bánták meg.

Ma megszereztem életem első vízumát. Egyszerűbb, mint ID-t csináltatni. Persze itt is felütötte a fejét a bürokrácia, csak a dolgok nagy részét intézheted neten, és utolsó lépésként időpontra mész csak be az Embassy-re, ami úgy fél óra, míg az önkormányzatok útvesztőit nem kell ecsetelnem, gondolom.

A vízumkérvényről pár szó. A szokásos adatokon kívül rákérdeznek, hogy visszautasították-e már bármilyen vízumkérelmed, voltál-e már az USA-ban, ha igen, miért, él-e kint rokonod, utazik-e veled ki rokon, stb. Ezek mind csak az attól való félelem, hogy kint ragadnál egészen véletlenül az országukban. Ezután jönnek a kihagyhatatlan kérdések. Felvezetőként az, hogy merre jártál az elmúlt 5 évben. Ország és dátum, a lényeg, hogy voltál-e a másik oldalon harcolók országában (csak az úgy túl nyílt kérdés lenne, vagy hosszú lenne az országok listája). De a rettegés fő tárgyai a bombaszakértők, atomfizikusok és vegyészek. Ez a kérvényen annyi, hogy van-e valamilyen speciális képzettséged vagy szakmai gyakorlatod, mint pl. lőfegyverekkel, robbanószerekkel, nukleáris, biológiai vagy kémiai anyagokkal kapcsolatos ismereted. Voltál-e katona? Nem vagy-e pszichésen problémás, hogy másokat veszélyeztetnél.

A következő említésre méltó lépés a vízuminterjú. Az Amerikai Nagykövetség a Szabadság téren van, kordonnal és őrmester rendőr kissrácokkal körülvéve. A kordonon is már csak ID és táska ellenőrzése után jutsz be, van egy listájuk, hogy kinek van aznapra időpontja. Utána jön a következő kapu, amin át kell jutnod. Itt újabb ellenőrzés, de itt már a repterekről ismert módszerekkel, csak itt nem vetkőztetnek neki egy lavórt tárolóeszköznek eléd rakva, ha olyan cuccot viselsz. Mobil kikapcsolva, MP3 és ehhez hasonlók a fiókjukban landol, a végén a sorszámodat visszacserélheted rájuk. Következő lépés egy újabb ajtó leküzdése, ami rejtett záras, cseles mérnöki műtárgy (ez komolyan az), így az azt figyelő amcsi katona jókat röhög az egyszerű pórnépen. Gondolom, ő ott helyben megtagadná a vízumod. Aztán sorszámot húzol, azzal le kell jelentkezned. Leülsz, és vársz. Innentől már csak amerikaiakkal találkozol. Olyan negyed óra múlva hívnak az egyik ablakhoz, csupamosoly követekkel csevegsz, hogy miért is mész, mit fogsz csinálni, voltál- e már kint, mit tanulsz (looks difficult, hát még ha csinálni kell), mikor végzel, utána mit kezdesz magaddal (sounds difficult, hát még ha csinálni kell). Meg persze az ujjlenyomatod is megszerzik, csak ez már nem a rendőrségi tintás-hengeres, Dosia súrolóporos módszer. Utána pedig jobb esetben közlik, hogy your visa will be issued, és ennyi volt. Aztán kifelé már nem tud röhögni a katona, mert már ismered a trükköt, felpakolod a sorszámos cuccaid, és mehetsz is. Haza is, Amcsiba is.